intro

Ahhoz képest, hogy az introvertált-témakör mennyire előtérbe került mostanában (én is csak pár éve tudatosítottam magamban, hogy egy csomó kívülről vagy belülről megváltoztatandónak ítélt tulajdonságom emiatt alapbeállítás), még mindig annyira kevesen értik és fogadják el, hogy milyen sokan mennyire másképp működnek, mint a szuper-szociális, társaság közepe, mindenről véleményt formáló és azt meg is osztó "normálisak", és még mindig olyan jó érzés rácsodálkozni, hogy akár online, akár a munkatársaim közül mégiscsak van olyan, akivel hasonlóan gondolkodunk.

Introvertáltként felnőni azért is nehéz, mert egy bizonyos ponton a külső hatásoknál (amikor az egyébként rád büszke szüleidtől is rendszeresen azt hallod, hogy min változtass amiatt, hogy sikeres/boldog lehess) már erősebbek lesz a belsővé vált kritika ("már megint nem beszélsz eleget, miért vagy ilyen csendben, miért nem veszel részt aktívabban...?"), anélkül, hogy tudatossá válna az egész; és pillanatról pillalantra egy ideális és elérhetetetlen extrovertált tükörképpel hasonlít össze mindent, amit csinálok. A legutóbbi teljesítményértékelésen nem az volt a visszajelzések alapján a fejlesztendő terület, amit tippeltem (nem vagyok elég aktív, nem szólok hozzá eleget szakmai témákhoz), hanem hogy nincs elég önbizalmam, hogy elhiggyem, jól csinálom. 

Az egyik kedvenc introvertrált instagram-oldalamon tegnap az volt a kérdés, hogy mire lehetsz büszke introvertáltként, és rájöttem, hogy van egy szuperképességem, amit nagyon szeretek: meetingeken általában nem beszélek annyit, mint a többi résztvevő, viszont fel tudom tenni A Tökéletes Kérdést (nem mindig, csak ha nem parázok éppen azon, hogy meg kéne szólalnom végre), és mivel nem beszélek sokat, odafigyelnek arra, amikor igen, szóval ez elég hatásos tud lenni.