Instinct

Hiszek a belső hangban, a megérzésekben és abban, hogy igazából, legbelül jó döntéseket hozok- eddig legalábbis működött az, hogy néha a racionális indokok ellenére is arra mentem, amerre éreztem, hogy mennem kell, és eddig bevált.

Viszont van ennek egy nagy akadálya: bizonyos témákkal, emberekkel és helyzetekkel kapcsolatban tele vagyok még a gyerekkorban bevésődött, vagy azóta felerősödött negatív mintákkal, szégyennel és irreális elvárásokkal, amik zseniálisak abban, hogy belső hangnak álcázzák magukat.

Nagyon sokáig úgy álltam saját magamhoz, hogy nekem rendben kell lennem, nem várhatom el se magamtól, se másoktól, hogy extra erőfeszítést áldozzon erre; aztán csodálkoztam, ha kiborultam, lemerültem, és úgy éreztem, aránytalanul sokat teszek kapcsolatokba, amik egyre egyoldalúbbak. 

Akármikor próbálom egyáltalán csak kitapogatni, hogy hol vannak határaim, mi az, ami segítene a másiknak, de rengeteget rombolna rajtam, rögtön jön vele együtt az az érzés is, hogy végtelenül önző vagyok már csak azért is, mert beveszem magam az egyenletbe. És vannak helyzetek, amikor már az is óriási előrelépés, hogy egyáltalán ki tudtam szállni belőlük, mert amikor megfogalmaztam, hogy milyen elvárásaim lennének a másik fél felé, nagyon gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy ezek sose fognak teljesülni (...és egyáltalán hogy jövök én ahhoz, hogy elvárásaim legyenek). 

Nem tudom, hogy az eltávolodás ilyenkor tényleg jót tesz-e (abból kiindulva, hogy mennyivel kiegyensúlyozottabb vagyok, valószínűleg igen), és fogalmam sincs, hogy az a gondolat, hogy mindent meg lehetne menteni valahogy, minden véglegesnek tűnő pontról kellene lennie visszaútnak, a tényleges saját véleményem-e, vagy csak a belsővé tett elvárások mondatják velem. Már gyerekkor óta hurcolt, egyre inkább levetni próbált szerepem az, hogy nekem kell lennie annak, aki rendbehozza/rendben tartja a kapcsolatokat és az egyensúlyt, és az ez elleni kapálózásban néha átlendülök az ellenpólusra: teljesen passzívan hagyom, hogy történjen, aminek történnie kell, akkor is, ha belül sikítozik valami, hogy rossz ember vagyok, amiért hagyom. 

Lassan legalább arra kezdek jobban ráhangolódni, hogy nekem mire van szükségem, hogy magamra, a törékenyebb és érzékenyebb részeimre hogy tudok vigyázni- mert ez is az én felelősségem, senki más nem fogja megtenni helyettem, de ha a szemét belső hangokra hallgatok, akkor még ez is önzőségnek tűnik.