Hullámzó

 

Teodor Skrebnev, Unsplash

Most már tudom, legalább két nap kell, amikor nem foglalkozok Ezzel Az Egész Üggyel egyáltalán semennyit, minimum ennyi idő alatt ürül ki a szervezetemből az összes rossz érzés (ha csak átmenetileg is), minimum ennyi idő kell ahhoz, hogy újra el tudjak merülni a munkában, vagy újra úgy tudjak odabújni B.-hez, hogy fejben közben nem járok teljesen máshol. Ha megvan ez a két nap szünet (kb. tegnap estére sikerült összehozni), akkor már nem kell minden idegszálamat megfeszítve koncentrálnom arra, hogy ne erre gondoljak és hogy ne gyártsam a végtelen megoldandó-listákat, akkor csak suhanok a Bubival a Múzeum körúton, és egyedül annyi izgat, időben ott leszek-e a kocsmakvízen, és van-e öt percem benézni a Szputnyikba még előtte.

Iszom a vizemet, sportolok rendszeresebben, kicsit többet és jobban alszok, egyik lépés a másik után, végtelenül lassan töltődök vissza- de az elhatározás legalább már megvan hozzá. Annyi időt töltök azzal, hogy másokért aggódok, és a saját szükségleteimet olyan lazán beáldozom mindenféle (sokszor csak a fejemben létező) probléma oltárán, hogy most már tényleg zavaró az arány, és kezdeni szeretnék vele valamit, nem csak utólag lépni, amikor már szörnyű a helyzet.