Less/free/other

 

Gaelle Marcel, Unsplash

Lassan közeledik az első házassági évfordulónk, és ha belegondolok, hogy az elmúlt egy évben éreztem-e bármilyen különbséget/szintlépést a párkapcsolatunkban, őszintén nem sok mindent tudnék mondani- szerencsére, mert ami működik, az pontosan ugyanolyan jól működik (pont ugyanúgy szeretjük együtt tölteni a hétköznapokat, figyelünk rá, hogy legyenek különleges alkalmak, és ugyanúgy beletesszük a munkát, hogy kicsiszoljuk a konfliktuskezelést), de azon kívül, hogy lett egy szép gyűrűm, és még mindig figyelmeztetnem kell magam, hogy B.-re a férjemként hivatkozzak, más nem változott.

A környezetünkben nagyon gyakori az "esküvő és egy éven belül már érkezik is az első baba"-mintázat, és bár azt hiszem, valamikor várható egy komolyabb beszélgetés a témában, szerencsére itt sincs változás, mindkettőnknél stabil álláspont a "belátható jövőben biztos nem" (és ha igazán, 100%-osan őszinte vagyok, akkor inkább a fix, végleges "nem"-kategóriába sorolnám be magam, csak az egyik legnagyobb félelmem, hogy B.-nél ez változni fog. Beszéltünk már erről, és ő is azt mondta, amit egy kicsit én is érzek, hogy az egyetlen érve a gyerekvállalás mellett annyi lenne, hogy kimarad valamiből, ami szinte mindenki más életének a része, és fél, hogy később esetleg meg fogja bánni).
Őszintén nem tudom, hogy lehet ebben a kérdésben döntést hozni úgy, hogy az ne járjon valamilyen szintű megbánással, annyi szerencsém van, hogy akár a racionális szempontok mentén elemzem, akár csak a legbelső megérzésemre hallgatok, egybevág a kettő (sokkal nehezebb lehet, ha valakinél ez két külön irányba tart).