A bit of Barcelona

 

Amikor az utazást és foglalásokat szervező munkatársam megkérdezte, hogy *ugye* szeretnék nem péntek kora hajnalban hazarepülni Barcelonából, hanem inkább maradok egy extra napot, és csak szombat délelőtt, normális időben megyek, akkor elég egyértelmű volt az igen (főleg amikor kiderült, hogy a cég fizeti a szállást, bár ezt még saját zsebből is bevállaltam volna), és onnantól minden tervem, elvárásom és elfojtott városnézési igényem erre a pénteki napra terhelődött - csak azért, hogy utána némileg másnaposan és nagyon lemerülten keljek, stresszel és kódfixálással induljon a nap, és az online olvasott 12 helyett csak 2 után legyen átvehető a hotelszoba (de a bőröndömet legalább otthagyhattam).

Bootcamp TMI

 

Anastasiia Tarasova, Unsplash

Az indulás reggelén legalább háromszor gondoltam meg magam, és még csak nem is a megszokott antiszoc okok miatt: B.-nek sikerült elég csúnyán lebetegednie szombaton, és vasárnap reggel én is félbetegen keltem, csak abban nem voltam biztos, hogy magyarázkodás szempontjából az a rosszabb, ha itthon maradok/csak egy későbbi napon megyek, vagy ha a külföldi airbnb-ben a szobámba elvonulva szenvedek/végigfertőzök mindenkit. Végül annyi döntött, hogy nem volt még hőemelkedésem se, meg hogy B. a tervezett családlátogatás helyett megbeszélte az anyukájával, hogy feljön hozzá, amíg nem vagyok itt, úgyhogy belevágtam - és persze, mint majdnem mindig, ott kiderült, hogy teljesen feleslegesen aggódtam (az elsőt leszámítva a többi napon teljesen rendben voltam, és minden második munkatársam végigköhögte a hetet, úgyhogy ha járt is körbe fertőzés, biztos, hogy több pontról származott).

Annyira kényelmesen ismerős érzés volt újra felszállni Barcelonában a reptérről induló metróra, továbbra is imádom ezt a várost - és pont ezért volt inkább hátrány, mint előny, hogy ez lett a helyszín, mert konkrétan nulla motivációm maradt ténylegesen egy lakásban ülni és kódolni/meetingelni napi 8+ órákat (nem volt szuper szigorúan mikromenedzselve, de azért nem is lehetett ellógni, volt egy konkrét nagy feladat, amit be kellett fejeznünk, meg többórás szakmai tervezgetések is). A társaság elég megosztott volt ilyen szempontból, páran teljesen jól elvoltak a sörükkel a lakásban, páran meg állandóan mentek volna- így legalább volt kihez csapódni az esti városnéző sétákra, de akármilyen sokáig is van nyitva ott minden, általában már csak sötétben jutottunk ki, a legtöbb bolt is épp ránk zárt, és olyan is volt, hogy már megálltak a metrók, az éjszakai buszokban pedig nem bízok, úgyhogy elég limitált volt a belvárosból is, hogy meddig tudunk eljutni. 

Ami miatt a legjobban aggódtam, az a csoportdinamika volt- tudom magamról, hogy akár a párórás nagy munkahelyi rendezvényeken is szuper kényelmetlenül tudom érezni magam, ha nincs meg az a fix pár ember, akivel kényelmesen el tudok beszélgetni, és utána már befeszülök az egész miatt, nem találom a helyem, és beleolvadok a háttérbe (a legutóbbi csapatépítőn konkrétan ez történt). Most nagyjából erre a forgatókönyvre készültem, és inkább csak próbáltam elfogadni, ha kellemetlen, de aztán valahogy mindig jól alakult a helyzet, én se fagytam le annyira, és többnyire voltak olyanok körülöttem, akikkel kicsit mélyebbre tudtunk menni a normál small talk-nál, meglepően jókat bandáztunk azokkal is, akiket egyébként évek óta ismerek, és olyanokkal is, akikkel most találkoztam először (egyébként sose lehet előre tudni, mert az új frontendessel például online teljesen jókat beszélgettem eddig, élőben viszont annyira nem találtuk meg a hangot). 

Az öt "igazi" bootcamp-napon végül végig együtt lógtam másokkal, nem volt olyan, hogy egy teljes estét a szobámba zárva töltöttem volna, de a motivációnak szánt "majd az utolsó napon megnézek mindent, amit szerettem volna, és végre nyaralás üzemmódba kapcsolok kicsit" majdnem meg lett fúrva - csütörtök délután élesítettünk egy új fejlesztést úgy, hogy péntek délelőtt kellett elhagyni a bérelt lakást, és szinte mindenki repült haza (hárman maradtunk turistáskodni), vagyis ha valami félremegy, konkrétan senki nem lett volna gépközelben. 100% biztos voltam benne, hogy másnap az ügyfélszolgálat üzeneteire fogunk kelni, és nagyjából igazam is lett- amikor kimentem a konyhába bekeverni a reggeli matchámat, az egyik frontendes már ott ült a gépe előtt, és akármennyire is tartottam tőle, hogy nem fogok tudni igazán segíteni, amiatt rosszabbul éreztem volna magam, ha teljesen egyedül hagyom a problémával, úgyhogy odaültem én is, és végül 10 körülre már össze is állt a megoldás (utána pedig nem voltam hajlandó céges chatet nézni). Óriási mázli, hogy ennyivel megúsztuk, de ha az én döntésem lett volna, biztos, hogy hétfőig nem megy ki semmi élesbe... 

Én ott voltam a megbeszélt időben, te elaludtál...

 

Szóval, megjöttem Barcelona az ötnapos csapatépítőről, a random magamnak választott képeslap színei tökéletesen passzolnak a B.-től házassági évfordulóra kapott Lego-virágokhoz, és most egy hétig nem akarok beszélni senkivel. 

(Írok majd normális bejegyzést is, csak előbb mindenféle szempontból vissza kell töltődnöm, még akkor is, ha a vártnál simábban ment a társasági élet, és voltak tényleg nagyon jó pillanatok... Barcelonába pedig még akárhányszor vissza tudnék menni).

Midway

 

Steven Lewis, Unsplash

Most nem csúszik annyira egybe az évfordulós ünneplés és a céges út, mint tavaly, de azért jobban örültem volna, ha legalább egy nyugis hétvégém van átállni - kedden jöttünk haza a Shirazból (nagyon szuper volt, főleg a wellness, csak villámgyorsan eltelt a két nap), és vasárnap már indulok Barcelonába, úgyhogy nagyon gyorsan és hatékonyan le kell tudnom a készülődést (de legalább nem 12 órát kell a repülőn töltenem, mint néhány munkatársamnak).
Van még egy köröm előtte a fülészeten, és bár 99%, hogy nem mondják, hogy nem repülhetek, azért biztosra akarok menni (mert hiába a múltkor felírt két orrspray és az infralámpázás, javulni a két hét alatt semmit nem javult a helyzet). Mostanra már nagyjából megvan, hogy abban a négy napban, amikor dolgozunk, pontosan mit fogunk csinálni, és ha ezeket kibírtam, pénteken jutalomképp elviszem majd magam a Picasso Múzeumba és a tengerpartra este- nagyjából ez tartja bennem a lelket a saját szobán kívül. 

Update: és megtörtént, amiben szinte biztos voltam, hogy nem fog, ma még pont befutott a Social Battery-kitűző, úgyhogy legalább vihetem magammal csapatépíteni :)

Fluff vol 2

 

Anthony Tran, Unsplash

Végül megrendeltem a social battery-kitűzőt (nem a 3 millió forintos verziót, amit emagon találtam, hanem a német etsy-ről, elvileg már feladták, talán jövő hét közepén itt lesz), tegnap pedig volt egy teljesen felesleges köröm az Aréna Plázában, egy másik ottani ruhaboltra hittem, hogy Van Graaf (igazából Peek&Cloppenburg, nulla őszi színű kardigánnal, még durvább árakkal), és nagyon-nagyon nehezen vettem rá magam arra, hogy átvonszoljam magam az Árkádba is, ahová ténylegesen kellett volna, de megtettem, és így még pont le tudtam csapni álmaim sötétbarna kardigánjára, több, mint a felére leértékelve, úgyhogy küldetés teljesítve, kezd összeállni az őszi ruhatáram (vajon szükségem van még 1-2 Budapest-pólóra, ha a meglevőeket állandóan hordom, viszont összhatásban nagyon hasonlóak lennének?)

Tegnap B. mutatott egy nagyon érdekes youtube-videót arról, hogy miért vagyunk állandóan fáradtak (röviden: túl sok döntés nap közben+ túl sok koffein és túl kevés alvás, de nagyon érdekes volt a neurológiai háttere), és bár saját magamról tudom, hogy az említett dolgok mellett a legfontosabb tényező a rendszeres, intenzív edzés, azért vannak tippek, amiket felhasználhatnék belőle, főleg a rutinok kialakításában és a döntésmennyiség/rágódás csökkentésében - a menütervezés például nagyon jól működik, ha az előző hétvégén rászánjuk az időt, viszont a ruháimat képtelen vagyok előre kikészíteni (oké, itthonról dolgozok, technikailag lehetek minden egyes nap ugyanabban a leggingsben és fekete pulcsiban, de jobb érzés, ha nem).
Legalább a koffein kapcsán teljesen jól állok (képtelen lennék a felhozott példa szerint este még visszaülni a gép elé dolgozni+bedobni hozzá egy kávét, szerencsére nincs is rá szükség), mostanában meg tudok állni a reggeli 1 matchánál (próbáltam visszahozni a délutáni kávézást, de sajnos bekavar az alvásba, és ha egyébként is stresszes a munkahelyi helyzet, akkor csak ront rajta). 

Kicsit amúgy emiatt is tartok a csapatépítőtől (ezer másik indok mellett) - mindenképp én leszek a weirdo, aki nem eszik cukrot, kerüli a péksütiket, nem kávézik, és alig iszik alkoholt, de ezek közül a legtöbb kell ahhoz, hogy ne legyek teljesen zombi az öt nap alatt (mindenesetre a főnököm azt mondta, nem lesz minden este program, és simán elvonulhatok a szobámba, ha akarok, ez egy kicsit tartja bennem a lelket).

Fluff

 

Tegnap hosszas küzdelem árán ugyan, de vettem új farmert- szerettem volna ezt elkerülni, mert kevés lélekölőbb dolgot tudok, mint plázákban nadrágot próbálgatni, de egyáltalán nem biztos, hogy a tavalyiakba kényelmesen beleférek majd, úgyhogy adtam neki egy esélyt, és végül  egy napon belül összejött, ami kisebbfajta csoda (mondjuk nem fekete, hanem szürke, de nem volt olyan a kínálat, hogy ezzel variálhattam volna). Ma délutánra már fel is hajtottam, ami szintén a nadrágvásárlás kötelező extra köreihez tartozik - kb. 20 centit kellett levágni a szárából, és nagyon élvezem, hogy egy ilyet simán meg tudok csinálni, meg szerencsére a varrógép is bírja.

A fenti kitűzőt pedig ma láttam meg egy blogposztban, és kell egy ilyen, bár nem tudom, a csapatépítőig ideér-e, vagy hogy mennyire néznének furán miatta... maga a csapatépítő miatt talán egy árnyalatnyival kevésbé szorongok, mint tavaly, akkor össz-céges volt, most csak az IT lesz ott, ami jó, mert nettó kevesebb ember, de rossz, mert konkrétan én leszek az egyetlen lány (és jó, mert Barcelonában lesz, de rossz, mert valószínűleg az öt ott töltött napból négy az airbnb-ben ülve fog telni, és a végigdolgozott/ötletelt/meetingelt napok után nem hiszem, hogy marad majd bármi energiám várost nézni...)

Sajnos szombaton, a második fröccstől kicsit lebegve, a metrón hazafelé hallgattam meg az új Carson Coma-dalt, és azóta a legváratlanabb pillanatokban szól körbe-körbe a fejemben, hogy "n-n-n-nem leszek plusz egy fő...", pedig annyira nem is tetszik... szomorú, hogy idén még nem is voltam koncertjükön, pedig végre lenne kivel, tesóm hosszas ellenállás után végre megszerette őket (most már csak játszaniuk kellene egy olyan helyen, ami kisebb, mint a Budapest Park, és nem egy logisztikai rémálom eljutni oda).

Tanulságok

 

Lakner László, Politechnikai szertárszekrény

Az egy heti megfigyelés alapján teljesen okésnak tűnik a vércukorszintem ingadozása (persze azért majd egy cukorterhelésre el kell mennem, hogy az is látsszon, az IR jobb vagy rosszabb, de legalább az elég nyilvánvaló, hogy ez tényleg még mindig IR); az már kiderült, hogy a joghurttól kiborul (mármint, a tzatzikit leszámítva egy semmi-különös, teljes kiőrlésű pitába töltött gyrost ettem, úgyhogy nincs más tippem, mitől emelkedhetett meg durván), és sose volt még olyan alacsony, mint ma a konditeremben, de a tegnap esti vegán labneh-padlizsán kombináció is tetszett neki.
Az is érdekes, hogy önmagában a szenzor jelenléte is motivál arra, hogy szebben egyek és többet mozogjak- az étkezések utáni meredek emelkedésben sokat segít a közvetlenül kaja utáni 10 perc séta, és ha este sportolok valamit, éjszaka alacsonyabb és egyenletesebb marad az érték.

Egyébként tegnap B. fiús napot tartott, úgyhogy elvittem magam a Magyar Nemzeti Galériába, főleg a Lépésváltást megnézni (így az októberi kiállítás-adagot extra hamar teljesítettem, megvan a 10/12 idénre, bár azért majd Barcelonában is szeretnék eljutni egy múzeumba, ha a 4 napnyi bootcamp után marad bármi energiám), utána pedig a Goliban vacsoráztam, és a bárpultnál üldögélve a teljesen nemzetközi légkörben kicsit el is felejtettem, hogy Pesten vagyok (és sokkal jobban megy már, ha spontán angolul kell megszólalnom, bár azért még mindig nem teljesen gördülékeny, de azért érezhető rajta, hogy rendszeresebben használom- tőlem meg se kérdezték, magyar nyelvű étlapot kérek-e, csak kaptam az angolt :)

meet up

 

Steven Weeks, Unsplash

Ha már gyerekmentesség, végre visszatértem az Olive-hoz, amit hónapokkal ezelőtt pont azért mentettem el ScribdEverand-en, mert kapcsolódik ehhez a témához - voltak olyan részei, amik kifejezetten tetszettek, voltak, amik nagyon nem, de amikor a főszereplő elment egy "childfree by choice"-klub találkozójára Londonban, rögtön eszembe jutott, hogy vajon Budapesten van-e hasonló (oké, őszintén meglepett volna, de azért jó volt eljátszani a gondolattal).
Ma körülnéztem a meetup.com-on, és sajnos Dublinnál közelebb nem láttam semmi ilyesmit, és más témában se nagyon, ami izgalmas lenne (IT területen ez amúgy zseniális, ha kicsit több idő lenne addig, még mennék is), de legalább beállítottam egy csomó érdeklődési kört, ami kapcsán tud értesítést küldeni az oldal, ha felkerül egy új esemény. Valószínűleg online egyszerűbb lenne, de így is annyit vagyok itthon, a képernyő előtt, hogy biztosan jobbat tenne (legyen akármilyen félelmetes is) kimozdulni és élőben is időt tölteni új emberekkel. Irigykedek Dublinra, ott nem csak a Sisterhood-Childfree by Choice van, hanem pl. találkozó introvertáltaknak is- de amúgy már egy nem-silent-könyvklubnak is örülnék a környéken (vajon érdemes lenne szervezni egyet, vagy ha csak úgy kezdeményezek egy új találkozót, senki nem fog odatalálni? Ha túlleszek végre a csapatépítőn, lehet, hogy kipróbálom).

Vroom

 

Daniel Thiele, Unsplash

Mostanában egyértelműen az a heteim legnagyobb kihívása és egyben sikerélménye, hogy járok vezetni- kezd összejönni a heti egy alkalom, ami egy egész jó ritmust ad (kevésbé érzem az, hogy nulláról kell kezdenem, amikor újra kormány mögé ülök), és bár legutóbb sikerült a szakadó esőben vezetést és a párhuzamos parkolást is először kipróbálni, egyik se volt annyira traumatikus, mint számítottam rá.
A környezetemben hallott és online olvasott sztorik alapján őrült nagy szerencsém van az oktatómmal, és/vagy tényleg jó taktika volt, hogy teljesen hidegen hagyott, ki hol és milyen autóval tanít, és csak a KRESZ-órák alatt megismert személyiséget vettem figyelembe - és így sikerült valaki olyat találnom, aki őszintén kedves, nyugis, biztonságban érzem magam mellette, és többé-kevésbé tud úgy motiválni a komfortzónám elhagyására, hogy nem feszülök be tőle (egyébként ez lehet az egyik legnehezebb, bár gondolom, a tanároktól elvárás- tudatosítania magában, hogy az, ami neki sima ügy és rutin, az nekem még mennyi erőfeszítéssel jár).

 
Szerdán jött össze a 100 levezetett kilométer, és most már voltak olyan pillanatok, amikor azt érzem, hogy én irányítom a helyzetet, és kicsit élvezni is tudom - ezzel együtt rendesen meg szoktam szenvedni a rutinpályáról kijutással (a világ legfurább négysávos útjára kell rákanyarodni, ahol rendszeresen járnak buszok is) a rengeteg budaörsi körforgalom még mindig hajtépős, és kevesebbszer merészkedek 30 fölé, mint kellene, de most már el tudom képzelni, hogy egy év múlva csak bevágódok egy GreenGo-ba, és átautózok a városon. A jobb és a bal irányt kevesebbszer keverem össze, mint számítottam rá, és bár térben nehezen tudom összerakni, hogy a tolatva parkolás hogy is áll össze, azért a kapott támpontokkal így is szokott működni, most már csak be kell gyakorolnom . 

Eredetileg úgy kezdtem nyáron, hogy a lehető leghamarabb le akarom tudni az egészet, és ősszel már jó lenne jogsit szerezni, most azért már érzem, hogy ebben a tempóban haladva valószínűleg arrébb van még, de most ez is az egyik kihívásom - nem sürgetni magam, hanem lépésről lépésre, biztonságosan felépíteni a tudást és a rutint, tart, ameddig tart (úgyis a jövő nyári kirándulásokra lesz majd igazán szükség rá, addig meg csak összehozom...)