Amikor az utazást és foglalásokat szervező munkatársam megkérdezte, hogy *ugye* szeretnék nem péntek kora hajnalban hazarepülni Barcelonából, hanem inkább maradok egy extra napot, és csak szombat délelőtt, normális időben megyek, akkor elég egyértelmű volt az igen (főleg amikor kiderült, hogy a cég fizeti a szállást, bár ezt még saját zsebből is bevállaltam volna), és onnantól minden tervem, elvárásom és elfojtott városnézési igényem erre a pénteki napra terhelődött - csak azért, hogy utána némileg másnaposan és nagyon lemerülten keljek, stresszel és kódfixálással induljon a nap, és az online olvasott 12 helyett csak 2 után legyen átvehető a hotelszoba (de a bőröndömet legalább otthagyhattam).
Azt nem tudtam előre, hogy délelőtt már szabad leszek-e, úgyhogy amikor elbúcsúztam a hazarepülő többiektől és maradt még egy kis időm, csak ráböktem arra a Gaudí-házra, amit még nem láttam (Casa Vicens), lemetróztam odáig, és utána csinálhattam a kedvenc dolgomat: séta, sodrádás, utcafotózás. Véletlenül sikerült azon a környéken kikötnöm, ahol a múltkor B.-vel a szállásunk volt, úgyhogy lelkesen küldtem neki a képeket, és találtam egy szuper helyet ebédre (a spanyol bioritmussal továbbra se kerültem szinkronba, én voltam az egyetlen vendég kicsivel 1 után, és az étterem is úgy nézett ki, mint ami épp csak készülődik a nyitásra).
Az egyetlen fix programom a délután 3-ra foglalt "ingyenes" Picasso-múzeum-időpont volt (nem tudom, pontosan hogy néz ki a rendszer, lehet, hogy ha valaki korábban regisztrál, akkor tényleg ingyenes, nekem végül kellett 12 eurót fizetnem, de így is tökéletesen elégedett voltam), de amikor 2-kor bezuhantam a hotelbe, egyértelmű volt, hogy nem fogok tudni rögtön továbbindulni oda, úgyhogy áttettem egy késő délutáni időpontra, és végre eldőlhettem egy kicsit (az már ott teljesen egyértelmű volt, hogy az lenne a jó döntés, ha maradnék egy helyben, és kipihenném egy kicsit a hetet, de képtelen voltam megcsinálni).
Aludni nem tudtam, de azért így is visszatöltődtem annyira, hogy legalább el tudjak indulni, onnan meg már vitt a lendület. A Born a kedvenc környékem, úgyhogy örültem neki, hogy még maradt egy kis időm a kiállítás előtt csak úgy nézelődni is (és egyébként az öt nap alatt összesen egyszer hallottam magyar beszédet, itt viszont érzésre minden második turista magyar volt).
A Miró-múzeumot semmi nem múlhatja felül, de eddig a Picasso a második kedvencem (úgy tűnik, jobban bejönnek azok a helyek, ahol mélyebben el lehet merülni egyvalaki alkotásaiban, mint ahol próbálnak sokkal több művészt és stílust lefedni, de mindekitől csak 1-2 képpel, mint a MOCO), bár valószínűleg jobban tudtam volna élvezni, ha nem éreztem volna azt már a második teremnél, hogy fizikailag teljesen romon vagyok, és már csak az akaraterő mozgat (nem tudom, hogy az összeadódó alváshiány, stressz, több napi ivás, bujkáló betegség, hullámzó vércukorszint, vagy mind együtt, de alig bírtam elvonszolni magam a kávézóig - ahol amúgy finomabb a pa amb tomàquet, mint a direkt tapasok köré szervezett városnéző túrán volt).
Az estére tervezett tengerpartot már tényleg kénytelen voltam kihagyni, örültem, ha egyben visszaérek a hotelbe (és másnap 6-kor már indulnom kellett a reptérre, úgyhogy nem ártott a korai fekvés) - és így leírva/visszagondolva klassz, hogy ennyi minden belefért, mégis hiányérzettel zártam a napot (kénytelenek leszünk visszamenni még párszor).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése