#3hét

Már évek óta töltök meg különböző füzeteket art journal-kollázzsal (ezekkel indult az insta-oldalam is), de mióta itthon vagyok, eltérültem a linómetszés és a rajz felé, és minél több időt hagytam ki, annál nehezebben tudtam rávenni magam az újrakezdésre. Általában ilyenkor keresek valamilyen kihívást, ami kimozdít a holtpontról, de a legutóbbi art journal-kihívás csak rontott a helyzeten, olyan oldalak lettek belőle, amiket nem szerettem, nem tudtam kapcsolódni a kiírt témákhoz, és nem tudtam naponta új oldalakat gyártani.

Amikor április 20-án este 8 körül belefutottam malinovka posztjába (3 hét, minden nap egy alkotás, négyzet alakú felületre, és aznap indul), és eldöntöttem, hogy belevágok, és ha már belevágok, aznap valahogy össze is rakom az első oldalt, ami meghatározza a stílust - barna csomagolópapír, linóprint háttér, minimalista kollázs, pár szavas szöveg. 

Felragasztottam, befotóztam, kiposztoltam, és tudtam, hogy ha a következő pár napban valahogy be tudom építeni a napi ritmusba, akkor talán van esélyem rá, hogy végig is tudom csinálni. Nem akartam minden egyes nap újabb linó-mintát is vágni hozzá, de szerencsére összegyűlt már belőlük annyi, hogy minden oldalnak lehetett különböző háttere, és még így is bőven van olyan, amit nem használtam fel... 

Szerencsére elég kötetlen volt a kihívás, és rugalmasan is értelmeztem azt a kevés szabályt, de próbáltam minden nap legalább elkezdeni egy oldalt (a befejezés-száradás-fotózás néha már a következőre csúszott), és beépíteni az adott nap hangulatát, valami apróságot, ami visszahozza az egyébként teljesen egymásba folyónak tűnő idő darabkáit - az esti fröccsözést, a szokásosnál is demotiváltabb hétfőt, a sétát át a Petőfi hídon Foo Fighterssel a fülemben, a munkanapok végtelen meetingjeit. Ez lett egyébként a projekt legjobb része: ha visszanézek arra a három hétre, akkor különálló napokat látok, és ahogy elkészült a hetedik, aztán a tizennegyedik oldal, végre éreztem, hogy tényleg telik az idő, haladok valami felé, van egy célom (21 kész oldal), ami már nem is tűnik olyan megvalósíthatatlannak. 

Volt, amikor elakadtam kicsit, amikor *tényleg* nem történt semmi, olyankor maradtak a dalszövegek, de volt, hogy egy blogon találtam meg az aznapi idézetet, valahogy mindig alakult valami. Megszoktam, hogy kis helyre kell bezsúfolnom a képeket, és próbáltam úgy egyensúlyozni, hogy azért a háttér-printből is látsszon valami, és hogy ne legyenek ugyanolyanok az oldalak, de azért kicsit hasonlítsanak egymásra. Az utolsó oldal lett a kedvencem (a kazettás Challenge Yourself a jobb felső képen), és ezen a héten végig éreztem az űrt, amit maga után hagyott.