The Great Hungarian Sewing Bee

Ashim D’Silva, Unsplash

Próbálok környezetbarátabbra váltani minden olyan területen, amin tudok- kevesebb hús, kevesebb szemét, kevesebb fast fashion... folyamatosan lelkiismeret-furdalásom van, amiért nem teszek eleget, de amikor 2019-re visszanézve összeszedtem a listát, hogy miken sikerült változtatni, azért szépen összeadódtak az apróságok is. 

Van, ami nem megy annyira, a marhahúst egyelőre havi egy alkalomra vettem vissza, ennyi még kell; és a csomagolásmentes boltba járást is abba kellett hagynom március közepétől, viszont csomó cuccot rendelek online kreatív boltokból... 

A ruhavásárlást a megszokott h&m-reserved-springfield-c&a-pull&bear körből egyik napról a másikra hagytam abba valamikor tavaly nyáron. Nem megvenni cuccokat igazából megkönnyebbülés volt, már nagyon régóta nem találom azt a boltot, stílust, irányt, ami tényleg én lennék. Nagyrészt kudarcélményeket gyűjtöttem a próbafülkékben; az volt a ritkább, hogy nem feszült, nem volt túl kicsi, nem sápasztott, nem állt el, nem volt csak simán *fura* rajtam a kiválasztott ruha, és rengeteg idő elment arra, hogy akár csak egyvalamit is találjak, ami megfelel az egyre lejjebb és lejjebb rugdosott elvárásaimnak. 

Amikor megpróbáltam alternatív ruhalelőhelyeket keresni, viszonylag gyorsan kiderült, hogy

- a second-hand pont ugyanolyan élmény, mint a fast fashion, csak még rosszabb találati aránnyal

- a magyar tervezők nem feltétlenül a 156cm-es & nem kimondottan törékeny lányokra tervezik a ruháikat (és inkább fekete-fehér-pasztell vonalon, ami 3/3 azokból a színekből - a többség ilyen-, amikben vízihullának tűnök)

- a Verkstaden viszont készít printeket second-hand felsőkre, az imádott bordó tatus pulcsimat tőlük szereztem; de ott is szerencse kell ahhoz, hogy pont elkapjak valami méretben és színben stimmelőt.

Télen elengedtem az egész kérdéskört, elbújtam a pulcsi-farmer-bakancs kombinációkban, márciusban pedig megújult lendülettel, anyum társaságában (ő ezerszer stílusosabb nálam, és sokkal jobban tud nekem ruhákat találni, mint én magamnak) célba vettem a WAMP-ot. Annyi volt a terv, hogy legalább 1 ruhadarabot haza fogok vinni magammal, valami olyat, ami tényleg tetszik + jól áll + egyedi. Sikerült, konkrétan tényleg egy olyan szoknya volt, ami tetszett és fel is jött rám, de az instant szerelem (igazán lehetne már lassan valami olyan programom, amire felvehetném). 
Ami viszont az igazi következménye volt ennek a körnek: anya kijelentette, hogy ugye tudom, ezeket a felpróbált ruhákat mennyire egyszerű lenne megvarrni... 

Akkor már annyira elegem volt a kudarcélményekből, hogy csak azon csodálkoztam, hogy ez nem jutott hamarabb eszembe. Én sose varrtam, de gyerekkoromból még emlékszem a Burdákra, a gombosdobozra és a narancssárga Fiskars ollóra, meg a rengeteg egyedi-színes cuccra, amiket anya csinált nekünk (ironikus, hogy akkor még mennyivel jobban szerettem volna simán csak olyan ruhákat, mint mindenki más). Megbeszéltük, hogy anya varrógépén megtanulom az alapokat, aztán majd egyszer esetleg veszek egy sajátot... ez a történet is oda tart, mint mostanában a legtöbb, jött a bezártság, a legelső tanulós alkalom után egy jó ideig nem tudtunk találkozni; viszont kaptam egy céges ajándékkupont, ami pont elég volt egy saját varrógépre. 

Teljesen kezdőként elég rémisztő, hogy a cérna befűzése is végtelen lépésből álló művelet, de tudom, hogy sose lesz ennyi időm túlesni a kötelező kezdő bénázó körökön, mint most, úgyhogy hősiesen varrom a nem-kimondottan-egyenes szegélyeket, kibogozom az összetekeredett szálakat, és lelki szemeim előtt látom, hogy szeptemberben már egy teljes új ruhatárban térek vissza az irodába (... programozók, senki nem fogja észrevenni, de azért jó álmodozni róla).