social media asszociáció

Farzad Nazifi, Unsplash

Nem töltök több időt online, mióta itthon vagyok (pontosan tudom, hogy előtte is túlzásba vittem), csak hangsúlyosabbá vált, mert annyival kevesebb az IRL élmény, ami kiegyensúlyozná, és annyival jobban érzem, hogy mennyire elfolyik az energiám és koncentrációm azokon a napokon, amikor csak kattintok és frissítek és keresgélek, egyre kimerültebben és céltalanabbul. 

Van olyan platform, amit többszöri próbálkozással se tudtam megszeretni vagy rendesen használni (pl. twitter), vagy nem tudok elengedni, de minimálisra vettem az aktivitást (facebook), és olyan is, aminek nem merek a közelébe menni (...tiktok). Ami a legközelebb áll hozzám, az az Instagram, és utólag látom, hogy amikor még rendszeresebben osztottam meg bármit is a facebookoton, akkor is lényegében instagramként használtam, úgyhogy mindenképp jobb ez így most. A személyes instám random és súlytalan, kicsit szelektíven, de vissza tudja adni egy pár évvel ezelőtti időszak hangulatát (egy ilyen visszanézéskor vettem észre azt is, mennyire túlsúlyba kerültek a kézműves sörösüvegek mint téma egy tavasszal-nyáron, amiből nem ártana visszavenni), másra nem is nagyon használom, ha tetszik egy fotó, amit készítettem, kikerül, és kész. 

Tavaly regisztráltam egy külön alkotós instát, főleg az art journal-oldalaknak, de akkor kezdtem rajzolni is, és fura volt, hogy egy ceruzás, vázlatos Don't Starve-boci mennyivel több szívecskét gyűjt, mint egy kollázs, amiben hosszú órák munkája van, és a lehető legjobb, amit csak létre tudok hozni (a "több" itt nagyon relatívan értendő, kicsi vagyok ahhoz, hogy drámaiak legyenek a különbségek, és tudom, hogy az algoritmus semmilyen szempontból nem nekem kedvez). 

Ez az egész megváltoztatja azt, ahogy a saját képeimre nézek, még ha próbálom is kizárni. Újra és újra elmondom magamnak, hogy ha nekem tényleg tetszik a végeredmény, nem számít, ha nincs rá semmi reakció, de aztán újra és újra ráfrissítek az appra, és érzem azt a csalódottságot, amit eldöntöttem, hogy nem fogok érezni. 

Ez kicsit más árnyalat, mint influencerek élményeivel, tárgyaival vagy külsejével összehasonlítani a sajátomat, de magát az összehasonlítást nem tudom kihagyni a képből, még úgy se, ha csendben irigykedek valaki textilmintájára vagy portréjára, és ezekhez képest látom értéktelennek vagy óvodásnak a sajátjaimat. 

Ami nem látszik, de nem kihagyható, az az évek tapasztalata és gyakorlása, ami persze kevésbé fotogén -  és azt veszem észre magamon, hogy megint csak a Disney-montázst szeretném, felgyorsítva a kemény munkával töltött órákat, hogy a dal végére már profi és legyőzhetetlen legyek.  

Azért rossz ez így, mert az árnyoldalak mellett annyi pluszt is kapok: amikor túllépek a saját egómon, nagyon inspiráló tud lenni más alkotókat figyelni, és kicsit kapcsolódni a közösséghez olyan kihívásokban, mint például malinovkáé, amiről a múltkor írtam. 

Már azon is gondolkodtam, hogy szüneteltetem az egész insta-jelenlétet pár hétig, hogy megerősödhessen a saját nézőpontom, és tudjak dolgozni azon, hogy kevésbé legyen szükségem megerősítésre (érzem, hogy kicsit már barátom agyára is megyek az újabb és újabb véleménykéréssel, amikor ő semmi változást nem lát az előző verzióhoz képest...) 

Jót tenne, ha hátra tudnék lépni egy kicsit,  és szembenéznék a saját bizonytalanságommal + imposztor-szindrómámmal.