a dose of emotion sickness

 

Diego Alves, Unsplash

A második körös forgalmi vizsgára már egy fokkal nyugodtabban érkeztem (mondjuk az se ártott, hogy előtte tudtam aludni, nem kellett 6-kor kelnem, és még a korábban tanult mindful/grounding gyakorlatokat is tudtam csinálni a metrón, büszke lesz rám a pszichológusom), és most a szerencse-faktor is kiegyenlítődött, kifejezetten jó fej volt a vizsgabiztos. Megint majdnem sikerült a parkoláson elcsúszni, mert ebben volt a legnagyobb különbség a megszokott autóhoz képest, teljesen más ívben fordult, de két javításból még valahogy vissza tudtam hozni... úgyhogy van egy jogsim! Még várni kell, amíg befut, de akkor regisztrálok is greengo-ra, és kezdem a körözést a környéken.

Nagyon érdekes hullámvasút volt ez a vezetni tanulás, viszonylag sokáig kényelmetlen és félelmetes maradt (annak ellenére, hogy a világ legjobb oktatóját fogtam ki, aki végig hitt bennem), és azt se volt könnyű kezelni, hogy amikor végre jobban összeállt egy-egy részfolyamat, akkor még mindig volt millió másik, amit ki kellett csiszolni, és nem javultam lineárisan hétről hétre, egyenletes tempóban, előre kiszabott (és sokszorosan túllépett) határidőig. Az rengeteget számított, hogy az elmúlt pár hónapban már tudtam akár heti többször is órákra járni (és abban reménykedek, hogy így az egyedül vezetésbe is bele tudok majd rázódni), és az esetek túlnyomó részében már kifejezetten élveztem, de mindig jött egyvalami, amit benéztem... és gondolom, ilyen a jövőben is lesz, de azért még mindig rengeteg és folyamatos koncentráció kell ahhoz, hogy jól csináljam. 
A kacskaringós ide vezető utat leszámítva viszont óriási sikerélmény megváltoztatni magamról egy ilyen mélyen rögzült "ez nekem biztosan nem menne"-dolgot, és megtanulni valami gyakorlatit és kézzel foghatót.

Most persze végtelen a listám, hogy hova kalandozunk majd B.-vel, ha már készen állok a nagyobb távokra, és arra is nagyon kíváncsi leszek, mennyire lesz hatalmas különbség először úgy autóba ülni, hogy már 100%-ig az én felelősségem, ami történik... 

summer glimmers

 

Ethan Robertson, Unsplash

Oké, a hét nagy részének pont nem olyan hangulata volt, mint ennek a képnek, de azért össze tudok szedni jó dolgokat (ha nagyon próbálkozok):

- hétfőn lesz a következő forgalmi vizsgám, és mivel nagyon túltelített az oktató, úgy volt, hogy addig már nem tudok menni hozzá, de váratlanul valaki lemondta szerda reggel az időpontját, amire le is tudtam csapni (... és nem is felejtettem el mindent, bár picit berozsdásodtam)
- végre eljutottam a Lukácsba (így 10+ év Bp után), annyira hangulatos volt ázni az óriási fák alatt, biztos megyek még idén nyáron
- a kezdeti közepes lelkesedés után teljesen rácsúsztam a Murderbot-ra (sweet: szuper volt a pénteki évadzáró, és berendelték a második évadot is, bitter: nem lehet tudni, hogy mennyit kell majd várni rá)
- tegnap B.-t is elvittem a menhely-cicákhoz, és imádta őket (meg a cicák is őt), biztos megyünk még közösen
- jövő szombaton tesómmal megyünk a Queens of the Stone Age-re a Parkba, de addig is hangolódásként tegnap este végig tudtam nézni a livestreamet a Pohoda fesztiválos koncertjükről (és ami extra meglepő volt, kivételesen tök jó fej emberek gyűltek össze a kommentszekcióban is, ilyet még nem is nagyon láttam)
- találtam egy grafitceruza illatú parfümöt!
- amikor elkezdtem varrni, az volt az álmom, hogy saját linóprint-mintás anyagból csinálhatok majd ruhákat, és úgy néz ki, ez jövő héten meg is valósul, a linóminták készen vannak, és az elrendezést is megterveztem, már "csak" meg kell valósítani

space in the in-betweens

 

Jubéo Hernandez, Unsplash

Oké, sorozatban ez már a második bejegyzés, ami megíratlanul a piszkozatban marad, és csak egyre nehezebben és nehezebben veszem rá magam, hogy foglalkozzak vele, szóval most kivételesen csak egy dologra fogok koncentrálni egészen addig, amíg nem végzek vele...

Nem emlékszem, mikor volt utoljára ilyen, hogy (munka szempontjából) leginkább a semmiben lebegtem, eddig többnyire volt tervem és irányom, most viszont nincs meg az a pici szikra, ami mutatná, merre kellene tapogatózni - ami olyan szempontból nem is óriási katasztrófa, hogy álláslehetőségek se igazán vannak, aminél pedig végül rászánom magam a jelentkezésre, onnan nulla a reakció, szóval nem érzem azt, hogy bármiről is lemaradnék. Azt nehéz eldönteni, hogy ez most egy "tanuld meg kezelni a bizonytalanságot"-időszak vagy csak túl kényelmes a munka-stressz nélkül létezni, és meggyőzöm magam róla, hogy jól van ez így, mindenesetre most ezerszer könnyebben megy megélni a pillanatokat, mint amikor legutóbb itthon ragadtam hosszabb időre.

Azért az látszik, hogy amibe figyelmet és energiát teszek, az elkezd eredményeket is hozni, perpillanat ez éppen a varrás, ahol múlt héten elkészültem az eddigi legbonyolultabb ruhadarabbal, amit azóta szerettem volna a magaménak tudni, mióta felfedeztem a Lucy&Yak-ot, és amiről tudtam, hogy boltban esélytelen venni: varrtam egy overált. Ez is olyasmi, ami a fejemben lebegett már egy ideje, de csak akkor öltött konkrét formát, amikor a webshopban megláttam egymás mellett ugyanannak a mintás pamutvászonnak a sötét és a világos hátterű változatát, onnan viszont annyira tetszett, amit elképzeltem hozzá, hogy muszáj volt végigcsinálnom (és a próbadarab is meglepően jól sikerült... harmadjára legalábbis, úgyhogy viszonylag nyugodtan vágtam bele a végleges anyagokba is, és még láthatatlan cipzárat is megtanultam varrni). 
A legmeglepőbb, hogy tényleg olyan lett, amilyennek szerettem volna (ami a kreatív projektek töredékében sikerül), sőt, annak ellenére, hogy semmilyen szempontból nem átlagos cucc, simán hordható, azóta már többször volt rajtam utcára, és egyáltalán nem éreztem semmilyen feszengést - lehet, hogy lassan megtanulom a helyén kezelni a s.k. ruhadarabokat.

A forgalmi vizsga viszont elsőre nem sikerült, jövő héten újra próbálkozok, és nagyon reménykedek benne, hogy már nem fogom annyira szétizgulni magam (meg hogy normálisabb lesz a vizsgabiztos, mert amit nem én tettem traumatikussá az első körben, azt sikerült neki). Ezzel együtt az egy hatalmas eredmény, hogy nem tudta megrengetni az önmagamba vetett hitet- szerintem tudok vezetni, az oktatóm szerint is tudok vezetni, most már csak egy kis szerencsére van szükség ahhoz, hogy erről papírom is legyen végre (és nyilván akkor jöhet az óvatos, lépésről-lépésre rutinépítés).

splash

 

Konrad Burdyn, Unsplash

Oké, ezért nem szabad blogposzt-kezdeményeket piszkozatban hagyni 1-2 napnál tovább, azóta az érzelmi hullámvasúton már pár fenttel és lenttel előrébb tartok, mint amikor kiválasztottam ezt a címet és képet, de nem hagyom őket elveszni, megpróbálok visszahangolódni múlt hétvégére. 

Szombaton családi strandolás volt a program, ahová úgy estem be, hogy egyrészt előtte egy nappal a Herosznál öt cica szaladgált rajtam/mászott fel a nyakamba, úgyhogy tetőtől talpig tele voltam pici karmolásokkal (de egyébként abszolút megérte), másrészt megígértem, hogy varrok egy hűtőtokot az unokahúgom epipenjének, ami egy adag kísérletezés után egy körülre lett kész, úgyhogy nem aludtam túl sokat. 

Csillaghegyre mentünk, amit egy ideig nem fogok megismételni- a kedvenc kinti medencém még nem volt használható, ahogy a két csúszdából az egyik, a kinti gyerekmedence és még ki tudja, mennyi minden más se (a weboldalon egy szép hosszú disclaimer az első dolog, ami felugrik, úgy tűnik, egyre bővül a nem működő dolgok listája), a jegyár viszont ehhez képest nagyon durva. Szerencsére a gyerek-részleg bent legalább viszonylag egyben volt, és mivel ez volt az unokahúgom 2. szülinapi bulija, ő legalább pancsolhatott, amennyit csak szeretett volna (én pedig hosszú kihagyás után lemerészkedtem az egyetlen üzemelő csúszdán, ami azért elég klassz volt). A lángos+fröccs+fás domboldalon árnyékban újságolvasás kombinációját pedig szerencsére semmi nem tudta elrontani, azt hiszem, egész délutánokat tudnék ott ezzel eltölteni.

Utána minimalistán, de azért B.-vel bekapcsolódtunk a Múzeumok Éjszakájába, a Ludwigban 9-kor ránk oltották a lámpákat (de szerencsére egyik félelmetesebb kép se kelt életre), az Unicum Házban viszont tíz után is annyian álltak sorban, hogy inkább elengedtük, de azért a fényfestés és a koncert hangulatos volt.

I can't wash you off my skin

Kezdek rájönni, hogy a ruhakészítésben/átalakításban (is) az különböztet meg egy sikeres projektet a teljes kudarctól, hogy mennyire tudok rugalmas maradni. Ez a piros lenvászon valószínűleg el volt átkozva, mert amikor a jól bevált, többször is simán felhasznált top-szabásmintám alapján megpróbáltam belőle varrni egy egyszerű, laza A-vonalú ruhát, akárhogy is alakítgattam, egyszerűen nem stimmelt, elállt, fura volt, nem működött (cserébe 2 méternyi viszonylag drága anyagot is elpazaroltam rá). El kellett telnie pár hónapnak, amíg leporoltam magam, újrakezdtem az egészet a kiindulás-szabásmintától, és kicsit más megközelítéssel, de egy még jobb topot raktam össze belőle. Rendelnem kellett egy extra fél métert (és még utána is benéztem valamit, mert ahhoz pont nem volt elég a plusz anyag, hogy az elejét egyben kiszabjam belőle- ezért van a közepén is egy varrásvonal), és kicsit trükközni, de végül megszületett a felső, és sokkal jobban illeszkedik, mint eddig bármelyik.

Még mindig elcsúszhatott volna az egész a linóprintnél, aminél nyomdázáskor csak egy próbálkozásom volt javítási lehetőségek nélkül, de annyira tetszett az Ivan-logó így, hogy nem tudtam nem kipróbálni, és végül teljesen rendben is lett (oké, a blokkot újra kellett faragnom, de most először sikerült a tradicionális helyett puha linóval dolgozni, amit egy kicsit olyan érzés faragni, mintha sajtból lenne, de sokkal precízebbek és vékonyabbak lettek a betűk körvonalai, mint az első verzióban).

Ezek után amikor a textilfestésnél egy rövidnadrágon a mélyebb sárga szín mellett fura sötét pigmentfoltok is megjelentek (se előtte, se utána semmivel nem fordult elő ugyanez, még az a póló is teljesen folttalan lett, amit ezzel egyszerre, ugyanabban az edényben színeztem át), nem mondom, hogy szemem se rebbent, de szinte azonnal volt tervem rá, hogy lehetne jól kijönni belőle - van egy páfránymintás, viszonylag nagy stencilem, meg végtelen mennyiségű festékem, és a foltok amúgy is kicsit páfránylevél-alakban rendeződtek, legyen akkor páfrányos a nadrág. Egyelőre csak az egyik szárán tüntettem el a legnagyobb foltot így, de az látszik, hogy koncepció jó, már csak végig kell csinálnom. 

off to a good one

 

Amel Majanovic, Unsplash

Mondhatnám azt is, hogy nem indult túl jól ez a nap/hét, mert tudtam, hogy délelőtt már tényleg le kell ülnöm, és be kell adnom a millió túlbonyolított nyomtatványt, amire szükség van ahhoz, hogy regisztráljanak álláskeresőként (így is több, mint két hete halogattam), de amikor a diplomám bescannelt példányát kerestem, megtaláltam a Google Drive-omon egy "álláskereső" mappát, amiben a legutóbbi körben szépen feltöltöttem minden szükséges papírt, úgyhogy a három-évvel-ezelőtti-én megmentett (vagy legalábbis spórolt egy csomó időt). 

Annyira nagy a rádiócsend a beadott állásjelentkezésekkel kapcsolatban, hogy már azon is elgondolkodtam, hogy pár HR-esre is jelentkezek- tegnap körbenéztem profession-ön, meglepően jók (is) vannak, a csavar benne csak annyi, hogy általában IT-s cégeknél. Passz, hogy egy hét éves lyukkal az önéletrajzomban mennyire hívnának be egyáltalán (és főleg, hogy szeretném-e csinálni, még ha csak átmenetileg is), de lehet, hogy adok neki egy esélyt.  

mon the biff

Oké, a nyár tényleg és teljes mértékben beindult ezen a héten, eddig volt

- mangós sör és délutáni/kora esti (... nem mintha 8 előtt bármi élet lett volna) Tesco Disco, többek közt a blog címadó dalával
- egy tökéletes Biffy Clyro első sorból, a basszgitáros pengetőjét elkapva (egyébként meglepően kevesen voltunk, de az együttes így is hozta a 110%-ot, és hallottam ezt meg ezt élőben, ami miatt önmagában is megérte volna)
- hivatalosan is lett forgalmi vizsga-időpontom, és csütörtökön összehoztam az első olyan próbavizsgát, amin már átmentem volna, úgyhogy nem reménytelen a helyzet
- cicasimogatás a Herosz állatmenhelyén, amit nagyon régóta terveztem már, és szuper volt, mindenképp megyek még, amíg ennyire ráérek