still got it

Ezer éve nem vettem elő az art journal-t, most viszont muszáj volt, mert az előző mobiltokom megadta magát, és ha megint saját tervezésűt szerettem volna, akkor minél hamarabb el kellett hozzá készíteni a képet, ráadásul kis méretben, fura arányokkal - azt már megtanultam az előző körben, hogy kicsit másképp kell gondolkodni róla, mint egy sima A/5 kolllázsról. Azt hittem, az első pár próbálkozás még teljesen használhatatlan lesz, de a nyűgös-döcögős kezdet után mégiscsak összeállt, amikor megtaláltam a megfelelő feliratot hozzá (90%-ban biztos vagyok benne, hogy Morgan Harper Nichols-idézet). Két helyen kétféle előnézetet mutatott a weboldal, úgyhogy csak csendben reménykedek, hogy ez lett a végleges, mert nagyon tetszik (és persze már van egy B és C tervem, amik a jövőbeli mobiltokok lehetnek majd).

A vasárnap jelszava végül a "nincs olyan kis lépés, ami ne számítana" lett, így délelőtt 25 perc alatt többnyire rendberaktuk a lakást, még pont időben eljutottam az év nyolcadik kiállítására (csak átsétáltam a Zikkuratba, ami a legkönnyebb megoldás volt, és teljesen rákattantam Ruttka Andrea gombostű-képeire, nézzétek meg, ha a MüPa környékén jártok, szuper), és összesen 20 percet vezettem a környéken, de legalább azt is elmondhattam, hogy autóba ültem a héten... 

slow&steady

 

Maria Orlova, Unsplash

Érdekes, ahogy ugyanazoknak az élményeknek a színe és a fonákja is megjelenik: a hetem egyik fénypontja az volt, hogy megdicsért a pszichológusom, mert szerinte is látványosan haladok és változok (persze az egyik első reakcióm erre az érvénytelenítés, mert még mindig nagyon sok területen küszködök, de ha elengedem a tökéletesség illúzióját, azért én is meg tudom találni ezeket a változásokat, és azt hiszem, értem, mire gondolt), az egyik legnagyobb nehézség pedig, hogy amikor anya kétségbeesetten kifakadt, hogy változtatnia kell valamin, és valaki mondja meg neki, hogy mit csináljon, ne kapcsoljon be bennem azonnal a "majd én megoldom"-minta (meg ezzel együtt a rengeteg rágódás, hogy hogy tudnám a legjobb formában tálalni ezt a segítséget, és egy csomó frusztráció, amikor nyilván nem tudom megoldani helyette).

A pszichológusommal egyébként abban maradtunk, hogy a következő alkalomra végiggondolom, szerintem *miért* működik, miért haladok - és ez az, amit szerettem volna azért is kibogozni, hogy anyának jobban segíthessek, pedig pontosan tudom, hogy nagyon másképp állunk nagyon sok mindenhez, és nem adhatom át a saját módszereimet díszcsomagolásban, csak hogy neki könnyebb legyen. (Magát a terápiás módszert, meg egy másik terapeutát azért ajánlottam neki, de ahogy várható is volt, azt mondta, hogy most nem tud vagy akar erre ennyi pénzt kiadni). 

end of summer - postponed

 

Yan Liu, Unsplash

Ezen a héten igyekeztem minden napba csempészni valami nyári hangulatút, csak hogy ne érhessen véget észrevétlenül az augusztus- több időt töltöttem odakint a napsütésben, rengeteget bicikliztem, igazi papírkönyveket olvastam parkokban (nem tudom, mi történt, de bárhová nézek, szuper könyveket találok, appban hangoskönyv formában, a könyvtárban, egy random Libriben, mindenhol), sült kukoricát és pljeskavicát ettem, kimentünk a Kopaszi-gátra... Az egész fénypontja és egyben lezárása lett volna a mai Ivan and the Parazol Szentendrén, de elmosta az eső, úgyhogy szeptember 12-ig még meghosszabbítom a nyárzárást, hátha addig még belefér pár dolog, és tényleg készen állok majd az őszre. 

should be the one behind the wheel

 

Chris King, Unsplash

Szóval, az autós történetet ott hagytam abba, hogy Érdre már szerettem volna én kivezetni, de ez egy kicsit túl optimistának bizonyult, a B.-vel közös előzetes próbakör elég rossz élmény volt (több, mint egy hét kihagyás után nem egy országutazós, 1+órás vezetés a logikus következő lépés, ezt a tanulságot mindenképp sikerült levonni belőle), így azt inkább passzoltam, és eléggé rá is szorongtam az egészre. 

A ragtapaszt letépve múlt hétfőn én vezettem a Keletiig, a zsúfolt körúton át, de sokkal jobban sikerült megtartanom a kontrollt az egész felett, mint hittem volna, és összességében jó élmény volt. Ez után viszont az jött, hogy B. nélkül, egyedül is autóba ülök, legalább csak egy kis körre a környéken, de egészen vasárnapig képtelen voltam rávenni magam. Tudtam, hogy az első ilyen alkalom para lesz, de azt is, hogy valahogy túl kell lennem rajta- így a vasárnapot sikerült úgy összerakni, hogy délelőtt egyedül hazavezettem (és nem is volt akkora különbség, mint amire számítottam), délután pedig tesómmal egy kisebb kört majdnem a Rómaiig, és onnan vissza a rakparton. Vicces, mert ő is ugyanannál az oktatónál tanul, szóval már ismerősek neki azok a támpontok és elvek, amiket használok (egyelőre a "hangosan narrálom a közlekedési helyzeteket" vált be, akkor tudok a legjobban jelen maradni, és lépésről lépésre mindent megoldani). 

A kisebb körök jobban működnek, ebből kellene most egy csomót összeszedni, amíg jobban feltérképezem Bp belvárosát, mindenesetre már nem annyira félelmetes, mint a legelső 1-2 alkalom, viszont nagyon távol áll attól a szinttől is, ahová az oktatóval sikerült eljutni a vége felé. Összességében azért én vagyok saját magam legnagyobb ellensége, a többi autós nem (annyira) vészes, utanként átlag egyszer dudálnak le, és ezt is szoknom kell... 

delivery

 

Nem tudom, mikor és hol kellett megadni a szállítási címet a cat distribution system-nek, de az biztos, hogy a miénknek tévesen Mád lett beállítva, ez most már a második macska, aki úgy üget be az ottani nyaralóba, mintha mindig is ott lakott volna, és csak az aktuális vacsoráját várná. Ő (... ha én neveztem volna el, Shadow/Void lett volna, B. szerint Sanyi) egy XXL-es fekete cica volt, óriási mancsokkal, falrengető dorombolással és udvariasan visszafogott személyiséggel, az első este még bújt, aztán úgy döntött, hogy ennyi elég is volt, és összegömbölyödött az erkélyen, kicsit messzebb tőlünk, de azért még látótávolságon belül, és a következő két napban is vissza-visszajárt. Nagyon-nagyon szerettük volna hazahozni, muszáj lesz meggyőzni valahogy a főbérlőket (és/vagy egy állatbarátabb helyre költözni).

Egyébként is elég jó volt az ott töltött pár nap, megküzdöttünk a lejutással, de aztán tudtunk csak heverészni a kertben, rendesen faszénen grillezni (nekem kellett bepácolni a húsokat, és B. apukája hiperkritikus, úgyhogy eléggé paráztam, de jók lettek a teljes hozzá nem értésem ellenére is), és kicsit belassulni. A vonatozás továbbra se a kedvenc közlekedési formám, az viszont nagyon meglepett, hogy a MÁV szó nélkül, magától utalta is vissza a jegyár felét, miután 40 perces késéssel értünk vissza Pestre. 

in my head

 

Blaz Photo, Unsplash

Rég bólogattam már annyit egy könyv főszereplőjével teljes egyetértésben, mint a Soha soha soha olvasása közben... csak azt sajnálom, hogy hamarabb végeztem vele, mint hogy enyhült volna egy kicsit az idő, és kimehettem volna az Orczy parkba egy könyves piknikre. (És újra elkapott, hogy mennyire jó lenne egy gyerekmentes közösség).

overstimulated

 

Maxime Lebrun, Unsplash

Oké, tudhattam volna, hogy az egy nap Sziget-két napnyi háromésféléves, végtelen energiájú keresztlány után szaladglás-egy nap Sziget ritmus kicsit húzós lesz, de arra nem voltam felkészülve, hogy mennyire el fogok fáradni keddre (meg arra se, hogy azzal indítom a reggelt, hogy a lábamra ejtek egy kétkilós, tömör fém biciklilakatot, és utána a nap hátralevő fele azzal telik majd, hogy jegelem, és nagyon reménykedek benne, hogy nem tört el).

Még így is megérte kinézni a Szigetre hétfőn is, bár aggódtam, hogy már Portugal.the Man-en is tele lesz az első pár sor Chappell Roan-rajongókkal, és igen, most sokkal nehezebb volt jó helyet találni, de azért sikerült. A koncert maga egy kicsit felemás élmény volt- nem tudom, mi van az együttessel, azt olvastam, hogy a dobost lecserélték, de semmi mást, úgyhogy kicsit sokkolt, hogy az énekest leszámítva gyakorlatilag senki nem volt ott abból a felállásból, amire számítottam. Szinti konkrétan nem is nagyon volt a legtöbb dalban, és oké, így is jól szóltak, de attól még ez így bőven nem az volt, amire vártam. Ezzel együtt persze jó volt élőben hallani a Purple Yellow-t vagy a So Young-ot, meg látni a világ legintrovertáltabb frontemberét (és a szokásos, kivetítős üzeneteik is megvoltak, ráadásul magyarul: "Mi vagyunk a Portugal.the Man! Ha bárkinek is kétsége adódna azt illetően, hogy a jó koncerten van-e, "Ha nem tetszik a koncert, akkor viszont az Arctic Monkeys voltunk."), de a kezdeti csalódás azért beárnyékolta az egészet. 
Utána a Last Dinner Party-t már nem volt kedvem ennyire elöl kivárni, vettem egy sört és kóboroltam egy kicsit, spontán találtam egy szuper koncertet a Revolut színpadon, amin alig voltak, aztán a fűben ülve, egy hambival a kezemben belehallgattam a lányokba, de rá kellett jönnöm, hogy nekem ez a casual, messziről koncertnézés nem annyira jön be- vagy ott akarok lenni közel, és kapcsolódni az egészhez, vagy túlságosan is beleolvad a háttérbe. Azt tudtam, hogy Chappell már biztos nem fog beleférni, de szuper volt látni a rengeteg színes-csillámos ruhát a közönségen is (és fertőző a dolog, hazaérve zuhanyzás közben strasszokat mostam le magamról úgy is, hogy overálban voltam).

A kisgyerekes családi látogatásnak+ a nehezítő körülményeknek (30 fok feletti meleg, délutáni szundik, B. és a húga gyógyszerváltása- mindketten most kezdtek el szemaglutidot szedni a cukorbetegségükre, és felváltva küzdöttek az émelygéssel) azért volt egy olyan következménye is, hogy bár M. reggel 7-től este 9-ig ment volna, azért sok szünetet és itthoni pihit tartottunk, és nem is voltak kőbe vésett programok, egyedül a pillangóházat szerették volna megnézni, ami csak pár villamosmegállónyira van a lakástól, és nagy sikere volt (bár M.-el együtt ugráltunk el a ránk szálló lepkék elől, B. viszont kapott egy szép azúrkék példányt a sapijára, később pedig a fejére is), ezen kívül a legtöbb időt a környékbeli játszótereken töltöttük (és megkezdtem M. zenei ízlésének az alakítgatását, a Kooks tetszett neki, a Queens of the Stone Age-re pedig az volt a reakció, hogy hallgassuk még hangosabban és hangosabban, szóval van remény, hogy 10-12 év múlva már vele megyek fesztiválra).

Most pedig kicsit élvezem a lassulást, tegnap végre eljutottam a könyvtárba az előjegyzett Soha soha soháért, és Moa Herngren: A válás-ára is lecsaptam (és azóta már végig is olvastam, nagyon bejött, kár, hogy a sorozat második részének minden példánya ki van kölcsönözve, pedig már mennék is vissza érte). A vezetést viszont elhanyagoltam az elmúlt hét izgalmai mellett, és most már muszáj lesz visszaállni rá, mert a hétvégi baráti talira Érdre már szeretnék én kivezetni (ha sikerül GreenGo-t találni hozzá a környéken, és nem vesztem el a bátorságomat az utolsó pillanatban).