2020. november 22., vasárnap

Öncenzúra

 

Artyom Kabajev, Unsplash

Eldöntöttem, hogy mindegy, mit, de írok, legalább lesz valamilyen lenyomata ennek a fura időszaknak. Írtam, visszaolvastam, átfogalmaztam, megint visszaolvastam, töröltem- nagyrészt nyafogás, nagyrészt ugyanaz, mint eddig. Azt is eldöntöttem, hogy pozitívabb leszek, jó gondolatok, célok és motiváció, mert egy ideje a túlélésre rendezkedtem be, ami megnehezíti, hogy élvezzem is a napokat, ne csak kibírjam. 

Máskor azért szoktam látni, hogy hol csúszok el, és min lehetne javítani- most csak annyit érzek, hogy sok, minden túl sok, túlterhelt vagyok, és túl fáradt, minden csak követeli az energiámat, de semmi nem tölt vissza, semmi nem könnyebb vagy gyorsabb, mint lehetne; és most fájdalmasan hiányzik az a koncentráció, amivel tavasszal elviselhetővé tudtam tenni magamnak az itthonülést. Most nem tudok ezzel foglalkozni, mert mindig van valami sürgősebb, amit feltétlenül meg kell oldani, mielőtt lazíthatok, és mire eljutok a lazításig, már nem tudok semmi mást csinálni a legalacsonyabb energiaszintű, leginkább kéznél levő dolgokon kívül. Nem figyelek befelé se, elmaradoznak a reggeli meditációk, az időben fekvés, a normális kaják, a keretek. 

Nincs megoldás, de azt érzem, hogy bele kell nyúlnom a sorrendbe, mert nem akarok visszacsúszni a korábbi, szürke-hétköznapok-mikor-lesz-már-hétvége állapotba.

2020. november 21., szombat

All Alone

 


Mióta otthon kell maradnunk, olyan érzésem van, mintha rengeteget lennék egyedül- pedig mindketten home office-ban dolgozunk, még ha másik szobából is, szóval öt perces boltba leszaladásokat leszámítva inkább kettesben vagyunk (és hármasban, ha a szomszédot is beleszámoljuk, akinek az egész napos telefonálása és/vagy éneklése a mindennapi háttérzaj).  Ezért is ma, amikor B. családostul átugrott a tesójáékhoz, én pedig végre tényleg, 100%-ban egyedül lehetek, kifejezetten élvezem- jó érzés nem alkalmazkodni senkihez, csak lenni egy kicsit, csendben vagy éppen ordító Foo Fighters mellett, délben kick-boxolni, sütit ebédelni, a kanapén fekve hallgatni felváltva a tutorialvideót (mert a munkát azért nem tudtam 100%-ban elengedni, csak valamennyire visszavenni belőle) és a Bake Off egy korábbi évadát. 

Még az se zavar, hogy nincs is négy óra, és már sötétedik egy kicsit- hátha utolérem végre a fix 2-3 hónappal elcsúszott időérzékem, és nem csak december 20. körül fog leesni, hogy villámgyorsan rá kell hangolódnom a karácsonyra, különben egy pillanat alatt vége is. Most jó az őszben még egy ideig, belassítani, amennyire lehetséges, hagyni leesni dolgokat, ha már ennyifelé úgyse tudok igazán figyelni, nem megtervezni a jövő hetet vagy hónapot, csak befészkelődni ebbe a pár órányi szabadságba. 

2020. november 19., csütörtök

I'm breathing in this silence / Like never before

 


Oké, ez így nem mehet tovább, teljesen le fogok szokni a blogírásról, pedig hiányzik, de mostanában arra se szokott lenni se időm, se energiám, hogy legalább végiggondoljam a napjaimat/érzéseimet/bármit, csak megyek előre, és számolok vissza a projekt végéig - T-2.5 hét, a stressz-szint lassan eléri a maximumot (és még csak nem is kívülről jön, egyedül a saját elvárásaim okozzák, meg az, hogy egy vadiúj programnyelvvel kell megküzdenem, és ha tízből nyolcszor sikerül megoldanom valami bonyolultabbat, akkor nyilván a maradék két kudarc fog mélyebb nyomot hagyni). 

Március közepe óta ez a második alkalom, hogy nem a saját szobámból indítok egy munkanapot, sőt, most először még csak nem is Pestről- pénteken lesz B. nagymamájának a temetése, és csak ennyivel hamarabb tudtunk viszonylag kockázatmentesen lejutni Debrecenbe (persze ahogy közeledett az utazás időpontja, mindkettőnkön kijöttek mindenféle nem-korona-de-majdnem tünetek), úgyhogy most itt ülök B. szüleinél, körülöttem mindkét laptopom, és nagyon reménykedek, hogy nem pont ma fog beesni valami szuperfontos hibajavítás, mert legszívesebben csak eldőlnék a Gilmore Girls vagy a Great British Bake Off előtt, és végre hagynám magam belassulni. 

2020. november 7., szombat

Overload

 


Egész héten csak futottam magam után... hétfőn és kedden is megpróbáltam elcsípni a napfelkeltét, egyre kevesebb és kevesebb sikerrel: hétfőn csak felhős volt az ég, és miután tudomásul vettem, hogy túl sok minden nem fog látszani, csak a folyosóról kellett visszasétálnom a lakásba a teámhoz; kedden a Halászbástyát tűztük ki célpontnak tesómmal, hatkor már a rakparton rollereztem az egyre nagyobb ködben, és mire felértem a millió lépcsőn, már az utca túloldala sem látszott túl tisztán, nemhogy az ég... de kaptam ajándék kávét, és a maga kísérteties módján azért hangulatos volt, nagyon november. 


Azóta is próbálom kialudni magam, minimális sikerrel, azóta is hullámzó mennyiségű szorongással figyelem az amerikai elnökválasztás eredményeit, és azóta is minden szabad percemben a projektmunkával kellene foglalkoznom, de így, hogy ez a harmadik teljesen betáblázott hétvégém, és december közepéig ez így is marad, kicsit szétesett a motivációm. Nem tudok rendesen pihenni, mert folyton az az érzésem, haladnom kellene a feladataimmal, vagy ha már azt ellógom, legalább kreatívkodni valamit, de nincs energiám, és nem tudok rendesen melózni se, mert képtelen vagyok visszatöltődni.  

Egyébként vannak kifejezetten meglepően jó fordulatok is, úgy néz ki, le lesz hangszigetelve a fal, aminek az énektanár van a túloldalán (a főbérlőnk átvette az ügyintézést, azóta kicsit könnyebben haladunk valami használható megoldás felé), és a heti pszichológus-alkalmon nagyot léptünk előre, bár érzelmileg még nem nagyon tudtam lekövetni a történéseket. Valahol tudatos szinten megvan, hogy mik haladnak és merre, de belül azért most sok volt, és még nem jöttem rá, hogy tudnék foglalkozni egyszerre mindennel. 

2020. október 30., péntek

Finally Friday

 


Mintha kezdene egy kicsit belobbanni a tűz, vagy legalábbis pár óvatos lángnyelvet már érzek magamban, jobb felkelni, már nem csak a kötelező minimumot tudom hozni, és már nem fárasztanak végtelenül azok a dolgok, amik eddig feltöltöttek- mintha visszatérne szép lassan a Fogorvos Előtti korszak. 

Sikerélmény #1: ma bronzszínűre festettem egy dísztököt, egész vállalható lett (és a lakás Halloween-dekorációja se reménytelen, előszedtük az előző lakásból áthozott papírcsontvázat, töklámpás-lampiont meg a két koponyát, és a faragható tököket is hazahurcoltuk). 

Sikerélmény #2: tegnap este 10-ig a projektet csináltam, de a korábban reménytelennek tűnő,  kicsit összetettebb feladatot sikerült egész jól lekerekítenem, és hiába voltam egyszerre fáradt és túlpörgött, ez akkor is nagyon feldobott, érezhető az előrelépés a múlt hétvégi bizonytalan-keresgélős időszakhoz képest. 

Ma folyt.köv, ha egy szabad szombat délutánt szeretnék, akkor ezt az estét be kell áldoznom, de ehhez feltételnül szükségem van egy pizzára, még ha kénytelen leszek is személyesen beugrani érte (valami érthetetlen okból a NetPincér szerint a Pizza Me elérhetetlen messzeségben van a lakástól, és nem rendelhetünk tőlük, ezért le kell sétálnom mind a 850 métert). 

2020. október 27., kedd

Mérföldkövek

 


Varratszedés pipa, fájdalomcsillapító nélkül kihúzott nap pipa, úristen, de szeretnék már túllenni ezen a bölcsességfog-témán, de úgy tűnik, pár napig azért még tartani fog (a fogorvos szerint kb. 2 hétre forr majd be teljesen a helye). Legalább annyira lekötött ez, hogy nem volt időm igazán kiakadni az óraállításon-  igaz, hogy 5 körül ébredek minden nap, de vissza is tudok aludni (mindig hajnalban álmodom a legdurvábbakat, de még  mindig jobb, mint órákon át félálomban ülni a köntösömben, arra várva, hogy kezdődjön már végre a nap). 

Már csak négy nap van Halloween-ig, és még mindig alig készültünk rá- estére kifogy a zöldségesünk a faragható tökből, szóval holnap reggel extra korán kelünk, és nyitás utánra lemegyünk érte; de dekorációt már nem sikerült találni, a Tiger könyörtelenül továbblépett a karácsonyi kiegészítőkre. Szerencsére a korábbi évek alatt felgyűlt pár cucc, bár nem vagyok biztos benne, hogy mennyi élte túl a költözést, de legalább  hétvégi nap lesz, és hátha lesz időm megpróbálkozni a sütőtökös pitével (sajnos már nem működik az, hogy veszünk egy óriási kupac gumicukrot meg karamellát meg csokit, amit eltüntetünk valami nagyon-Z-kategóriás horrorfilm alatt, a diab.édességeket nem arra találták ki, hogy nagy mennyiségben fogyaszthatóak legyenek). 

2020. október 26., hétfő

what weekend

 

Sophia Müller, Unsplash

Múlt héten nem kifejezetten tudtam kilépni a fogfájás-megpróbálom kibírni-feladom és veszek be egy Cataflamot-körből, félelmetes, hogy mennyire felülírja a motivációt és a kreativitást, ha szinte mindig körülvesz a fizikai fájdalom, vagy legalábbis számthatok rá, hogy lecsap a következő sarkon. Így mostanra eléggé lemerültek a boldogság-tartalékaim, unok a saját fejemben lenni, és még jól is jött, hogy teljesen egysíkúan csak a kódolós projekttel kellett foglalkoznom a hosszú hétvége mindhárom napján. 

Beosztottam a napokat 2*3 órányi melózós időszakokra, időben keltem, 9 előtt nekiugrottam az első szakasznak, ebéd után a másodiknak (szerencsére B. átvette a háztartást, többek közt az ebédfőzést is, így nyugodtan belemerülhettem), és a tervezett 18 órából 15-öt tudtam is hozni, vasárnap délutánra fogyott el a lendületem (a feladatok kicsivel korábban, úgyhogy kreatívnak kellett lennem, de szerintem sikerült olyasmit csinálnom, ami fontos a projekthez... majd kiderül, ha egyeztetek a többiekkel).

Összességében nem érzem, hogy olyan zseniálisan haladtam volna, de azért büszke vagyok magamra, sikerült áttörnöm a "fogalmam sincs, mit csinálok, bele se kellene kezdenem"-blokkot, most már könnyebb lesz visszatérni hozzá ezen a héten is, és minimális tapasztalattal is jobban haladok, mint nulla tapasztalattal. Azért sikerült nem működő formokkal álmodni és hajnalban a benti melón stresszelni, amire már régesrég nem volt példa, szóval a mai délután/este a lazításé, leghamarabb holnap kezdhetem újra.

Kis darabokat kezdek visszaépíteni a normálisból, egy rövid rajzolás, egy kollázs az elmúlt hetemről (sok teával), egy rövid zumba, és máris lényegesen szerethetőbb helynek tűnik a világ.