Slipped and fell into the deep end

Általában ha magamtól ébredek még 7 előtt egy hétköznapon, az azt jelenti, hogy nagyon izgatott és motivált vagyok valamivel kapcsolatban, és szuper hatékony a reggelem: zöld tea, meditáció, egészséges reggeli, haladok a saját kis kreatív projektjeimmel, még mielőtt kénytelen lennék eldobni mindent a munka miatt (és már délelőtt úgy érzem, volt értelme ennek a napnak). 

Ma viszont szétestem, már mielőtt hozzá tudtam volna nyúlni bármihez- a motiváció szorongássá és céltalan feszültséggé erősödött, kapkodtam, online ragadtam, semmit nem kezdtem el, csak bolyongtam Pinteresten és gyűjtöttem a fotókat, amiket le akarok rajzolni, pedig most is vagy három van folyamatban, és legalább öt másik betervezve... és már munkakezdés előtt tompa és megviselt voltam. Nagyon zavar, amikor mindent jól csinálok, mint bármikor máskor, mégis teljes káosz a vége. 

Nem is tudtam, hogy azért vagyok stresszes, mert túl keveset aludtam, vagy a reggeli bénázásom miatt, vagy előérzet a munkanappal kapcsolatban, de már elegem van az egész hétfőből, csak össze akarok gömbölyödni az ágyon, és Cage the Elephant-et hallgatni, amíg el nem múlik. 

Véletlenek

Daniel Cheung, Unsplash

Eddig még csak nagyon ritkán fordult elő, hogy online megismert emberekkel személyesen is találkoztam, és egyetlenegy olyan eset, ahol ebből barátság lett, viszont az a barátság meghatározó volt az elmúlt pár évben. 

Egyetemen még többé-kevésbé adott volt egy, az évfolyamtársakból álló baráti társaság, alapképzés alatt szorosabban, mester alatt már lazábban, de azért megvolt körülöttem egy olyan biztonsági háló, ami teljesen felszívódott, miután Pestre költöztem és dolgozni kezdtem. Olyan emberrel is megszakadt a kapcsolat, akivel egyébként azt gondoltam, hogy bármi is legyen, barátok maradunk- és ráadásul technikailag az én döntésem volt, hogy nem akarom folytatni a teljesen kiüresedett messenger-üzenetváltásokat, amikor tudom, hogy semmiben nem számíthatok a másikra, abban sem, hogy minimális erőfeszítéseket tegyen, ha nem róla és az ő problémáiról van szó (el kellett telnie egy elég hosszú időszaknak, mióta jobban rálátok arra, amit én rontottam el, ilyen is volt bőven, de alapvetően akkor is egy óriási csalódás volt az egész). 

A munkahelyi ismerősökkel ritkán találtam meg a közös hangot- az első két helyen teljesen ufónak éreztem magam, és ha voltak is szimpi emberek, sose  futottunk össze szabadidőben is; aztán jött  a harmadik hely, harmadik csapat, és teljesen váratlanul onnan kialakult egy olyan kör, akikkel még a mai napig legalább párhavonta fröccsözünk és dumálunk egyet. 

Viszont amíg éppen itthon voltam és kódolni tanultam, nem nagyon volt körülöttem senki B.-n kívül, és éreztem, hogy muszáj lesz végre kilépni a kényelmes kis biztonsági zónámból, ha ezen változtatni akarok. Egy online tréninghez kapcsolódó facebook-csoportban dobott be egy résztvevő egy-két programötletet, ha valakinek lenne kedve hozzá- az egyik ilyen egy kocsmakvíz volt, amit már régóta szerettem volna kipróbálni, de sose volt hozzá csapatom. Majdnem lebeszéltem róla magam, konkrétan aznap öt perccel a megbeszélt időpont előtt is vissza akartam fordulni ("vadidegen csajok, biztos kínos csend lesz végig, vagy mindenki más a fejem fölött beszél majd, és észre se veszik, hogy ott vagyok"), de vettem egy nagy levegőt, és bementem. 

Végül összesen hárman jöttünk el, ezek közül az egyik lánnyal azóta összesen egyszer találkoztam, egy másik kvízen, viszont A.-val, aki eredetileg is bedobta az ötletet, azóta is kb. minden héten van valamilyen közös programunk- nagyon sokáig a kvíz (a kocsmakvíz-csapatunk harmadik tagja egy olyan volt egyetemi évfolyamtársam lett, akivel előtte nem annyira voltunk jóban, de neki is megtetszett ez az egész, a negyedik pedig az a srác, akit eredetileg A. hozott magával, és akivel azóta már összeházasodtak, ott voltunk az esküvőn :), ritkán hagytunk ki akár egy alkalmat is, amíg még ki lehetett menni az emberek közé, de szabadulószobában és társasozni is voltunk, most épp ezt csináljuk online formában, ameddig újra biztonságos nem lesz bemerészkedni a kocsmákba. Durva, hogy milyen apróságon múlt az, hogy ez az egész kialakulhatott, és valamennyire reményt is ad, hogy rohadt nehéz, de mégiscsak van rá minimális esély, hogy új barátokat találok, néha teljesen váratlan helyeken. 

Hello darkness

Amikor még nem nagyon lehetett jó indok nélkül kimenni a lakásból (és a "már megint elfogyott itthonról a linó" nem tartozott ebbe a kategóriába), heti rendszerességgel rendeltem online kreatív boltokból, ezért mostanra minden lehetséges hirdetési felületem tele van velük. Nagyon büszke voltam magamra, hogy nem csábultam el egyik reklám miatt se, nem impulzusvásárltam kreatív cuccokat, amikhez utána hozzá se nyúlok; használtam a meglevőket, és csak akkor tölöttem fel a készleteimet, ha tényleg szükség volt rá.

Aztán jött a szénceruza. Nem tudom, miért, előtte eszembe se jutott, hogy szénnel akarok kísérletezni, de valamiért minél többször láttam a facebook-feedembe rejtve, annál jobban meggyőztem magam, milyen szuper lenne a portrérajzoláshoz... múlt héten megvettem (nem az online webshopból, csak hogy ne legyek teljesen kiszámítható), és pont az történt, amitől tartottam: ott porosodtak a szép fémdobozukban több, mint egy hétig, és még arra se tudtam rávenni magam, hogy a legegyszerűbb, árnyékolós-gömbrajzolós tutorialba belevágjak, egészen péntek estéig.

Végre volt egy kis időm olyan portréval haladni, ami belemerülősebb (ez az eredeti fotó), és olyan lett a végeredmény is, ami tényleg tetszik, és érzem magamhoz képest a fejlődést: 

...ami feldobott annyira, hogy ez után még belekezdjek a szenes témába is- igen, minden szénporos lett, és még a grafitnál is vacakolósabb műfajnak tűnik, de ha megtanulom az alaptechnikát, hátha tudok majd sötétebb feketéket és jobb kontrasztot elérni vele. Egyelőre úgy tűnik, beválik, hogy kisebb, kevésbé részletes rajzokat csinálok, de rendszereseb gyakorlok, kicsit gyorsabb is lettem, és egyre jobban megvan a hasonlóság, néha már az arckifejezést is sikerül jól elkapni. 

Define flirting

View this post on Instagram

A post shared by @nincsbuntudatom on Jul 2, 2020 at 9:24am PDT

Nagyon szeretem a Nincs bűntudatom insta-oldalt, van csomó minden, amire lelkesen bólogatok (és persze csomó minden, ami pont az ellentéte annak, amit gondolok, de ezért működik ennyire jól), a mai "Flörtölök másokkal is, mert kell a visszaigazolás" viszont elgondolkodtatott- nem vagyok biztos benne, hogy egyáltalán tudom, hogy kell flörtölni (a klasszikus értelemben biztos nem- ha szimpi egy idegen pasi, akkor biztos, hogy lefagyok és képtelen leszek normálisan kommunikálni), ettől függetlenül ha az ember 10+ éve párkapcsolatban él, akkor közben azért belefut néhány olyan esetbe, ahol lehet érezni azt, hogy más körülmények közt meglenne a szikra (én valószínűleg ilyen szempontból is fura vagyok, mert nettó két kivételtől eltekintve soha senkit nem éreztem fizikailag vonzónak, akivel nem beszéltem és nem voltunk egy hullámhosszon; ha viszont igen, akkor onnantól a külső nagyjából mindegy is). Az ebbe a kategóriába tartó emberekkel se viselkedek másképp, mint mondjuk a közeli barátaimmal, de kevésbé cenzúrázom magam, merek közvetlenebb-spontánabb lenni; és nekem arról kell a visszaigazolás, hogy igen, megvan az összekacsintás, a közös hangsúlyok, a jobb megértés, mint a többséggel (ami nem feltétlenül önbizalomnövelő vagy szól rólam egyáltalán, de ettől még fel tudja dobni a napomat). 

B. viszont az, aki vadidegenekkel is simán tud beszélgetést kezdeni, általában extra aranyos, nagyon odafigyel egy vadidegen bolti eladóra is, és pont a jó kérdéseket teszi fel; és régebben, amikor kevésbé voltam jóban magammal és biztos kettőnkben, akkor könnyű volt az összes ilyet flörtölésnek venni, ami nagyon kiborított. Azt hittem, túl vagyok már rajta, de úgy tűnik, az ilyenek bármikor vissza tudnak térni, amikor rossz passzban vagyok- ez a helyzet legalább annyira szól rólam és az én értelmezésemről, mint róla (ha eleve azt feltételezem, hogy a másik lány vonzóbb nálam, és B. viselkedése csak aláhúzza ezt, akkor sokkal rosszabbul élem meg, mint ha épp rendben vagyok magammal, és egyáltalán bele se megyek semmilyen összehasonlításba). 

Home office forever

Judah Guttmann, Unsplash

Több, mint 3 hónapja itthon vagyok, mostanra kezd összeállni, hogy tudok dolgozni a hálószobából is hosszabb távon- szerencsére a munkahelyem teljesen ránk bízza, bemegyünk-e, és ha igen, mikor, azt csinálunk, amit akarunk, az volt a gond, hogy nem nagyon tudtam eldönteni, mit akarok. 

Az első pár hét még inkább a túlélésről, alkalmazkodásról és raktározásról szólt, szinte folyamatos itthonüléssel és aggódással - munka szempontjából nem ez volt a leghatékonyabb időszakom, de szerintem senkinek; szerencsére nem voltak durván határidős projektek, a napi apróságokkal pedig haladtam, ahogy tudtam. A midenféle betervezett kreatív projekttel is addig jutottam, hogy felvásároltam az összes ragasztóstiftet és normálisabb vázlatfüzetet, ami csak az utamba került, hogy utána ott porosodjanak a fiókban hetekig, mert egyszerűen nem tudtam koncentrálni. 

Utána a következő pár hétben, kb. májustól kezdtem ráérezni az itthonlét előnyeire, elkezdtem reggelente sportolni, meg vagy öt új kreatív hobbit, és úgy tűnt, bármeddig tudnám ezt folytatni. A félévváltással együtt a munkahelyemen megterveztük a következő időszakra a céljaimat, és nem hittem volna, de visszakaptam a lendületemet, elkezdtem bevállalni nehezebb feladatokat is, és kicsit nőtt az önbizalmam. Aztán ahogy közeledett a nyár, úgy lettem egyre nyugtalanabb, munkaidőben és azon kívül is, kezdett ugyanolyannak tűnni minden napom, és csak azt láttam, hogy milyen korlátok vannak körülöttem, a jó oldalát egyre kevésbé. 

Szerencsére csak egy nap kellett hozzá az irodában, hogy nyilvánvaló legyen, mennyivel jobb dolgom van, amikor nem kell reggelente időre elkészülnöm, belefér egy zumba és zuhany, mielőtt elkezdeném a munkát (oké, a légkondi hiánya miatt nem annyira könnyű sportolni az amúgy is túlmelegedett szobában, de mindig is szerettem arról álmodozni, hogy egyszer elvonulok valami tengerparti táborba, ahol zumbával indítjuk a napot, és ez már egész közel áll hozzá); ha ahhoz van kedvem, süthetek egy bonyolult quiche-t ebédre, és frissen meg is ehetem; nem beszél hozzám a Munkatársam, Aki Folyton Beszél (aki részben a What We Do in the Shadows-ból Colin Robinson, részben Sheldon a Big Bang-ből ... igen, sok időm volt mostanában sorozatokat nézni, tudom); és nem kell végtelen meetingeken udvariasan érdeklődő arcot vágnom. 

Érdekes, mert azt sejtettem, hogy a nagyon durván határidős feladatoknál jobb, ha itthon vagyok, és akár már reggel 8-tól a gép előtt ülhetek,  és fel se kell kelnem előle, amíg kész nem vagyok a tervezett dolgokkal, senki nem zökkent ki, senki nem lassít le, én se saját magam, és kicsit megszűnik a külvilág; a másokkal közös, ötletelős feladatok viszont egészen pontosan ugyanannyira működnek és ugyanolyan lelkesítőek vagy lehúzóak, mint az irodában személyesen voltak (a tudásmegosztás a designerünkkel most is mindig feldob, a tervezések meg ugyanúgy a végtelenbe húzódnak és körbe-körbe haladnak, csak most egy képernyőt bámulunk egymás egyre megviseltebb arca helyett). 

Amikor nagyjából minden ott van a helyén

Nathan Dumlao, Unsplash

A tegnapi blogposzt írása közben éreztem, hogy nem annyira tudom megfogalmazni, ami a fejemben van- ez mindig is így volt, azon is dolgozok egy ideje, hogy egyáltalán tudatosítsam, hogy mi is az a konkrét érzés és hogy került oda (az érzékenység hátránya, hogy szivacsszerűen magamba szívok bármit, ezért próbálok olyan tartalmat fogyasztani, amiről tudom, hogy nem szeretnék majd utána napokig eltűnni egy takaró alatt, de még így is sokszor átveszem mások negatív érzéseit úgy, hogy csak utólag tűnik fel). Van ez a “You are the sky. Everything else is just the weather.” -idézet, és nagyon sokáig a saját hangulatom tényleg olyan volt, mint az időjárás- jött és ment, nem feltétlenül láttam mögötte a kiváltó okokat, és nem is tudtam rá hatással lenni, néha pont minden rendben és összeáll, néha bármit is csináltam, nem és nem tudtam összeszedni magam, hiába vannak rendben körülöttem a körülmények, én szét voltam esve, és nem tudtam se értékelni, se élvezni. 

Sokáig nem tudtam, mire van igazán szükségem, csak rutinból csináltam, amit mindig is csináltam, és csodálkoztam, hogy mégse lett jobb semmi. Mióta az életem nagyobb darabjai rendbejöttek, több terem és energiám van erre odafigyelni és kísérletezni saját magamon- megtanultam, hogy néha olyasmitől leszek rendben, ami adott pillanatban nem tűnik túl jó ötletnek (valamiért az "ülök a kanapén egész nap, túlzásba viszem a netezést és a Netflixet és megeszem az összes snacket, amit csak találok" inkább tűnik öngondoskodásnak, mint a "meditálok öt percet, lemegyek futni, aztán leülök egy könyvvel, és tényleg elmerülök benne", pedig a kettőből csak az egyik ér bármit is). 

Részben kapcsolódik, hogy az elmúlt pár évben sokat olvastam a szégyenről, hogy mennyi negatív dologért ez a felelős, amit akár magamban, akár másokban látok- miután elkezdtem nagyon erősen koncentrálni arra, ahogy narrálom a körülöttem és benne történő eseményeket, néha el tudtam kapni, mennyire gonosz és türelmetlen vagyok magammal, mennyire magam hibáztatom mindenért, és mennyire folyamatosan hasonlítok minden egyes pillanatot egy elképzelt tökéleteshez, amihez képest persze mindig túl kevés és rossz, amit az adott helyzetben teszek vagy nem teszek. Utólag, miután észrevettem, hogy ez történik, már nyilvánvaló, de előtte ez egyáltalán nem volt tudatos, viszont mindig ott futott a háttérben. Sajnos attól, hogy rájöttem, még nem múlt el, de néha már át tudom hangolni magam pozitívabbra és elfogadóbbra- valami ilyesmi lenne a cél.

Nothing left within

Kellene egy szó arra az érzésre, amikor egy dal egész nap fel-felbukkan a fejemben, nem nagyon tolakodóan, de kitartóan, egészen addig, amíg el nem kezdem hallgatni, és akkor az a pár perc pontosan úgy lesz tökéletes, azokkal a hangokkal és hangulattal,teljesen ráhangolódok az együttes minden egyes rezdülésére, és kicsit minden olyan, amilyennek lennie kell- ilyen volt ma a Subterranean. 

Utána már nem annyira izgatott, hogy túl meleg van itthon, káosz a munka és olyan felemás így a nyár, egyrészt szabadabban a végtelen home office miatt, másrészt extra óvatosan, koncertmentesen és utazásmentesen, állandó hiányérzettel; akkor valahogy meglett a lendületem, amivel végig tudtam csinálni a délutánt.