... egyszer minden rendszer megdől

Alexandru Tudorache, Unsplash

Tűzló ez az év tényleg rendesen, csak pont emiatt semmi, de semmi időm blogolni...

A múlt hét nem csak a nyilvánvaló okok miatt volt extrém, hanem mert kedden kezdtem az új munkahelyemen, 10+ év után először jártam igazi nagy irodaházban, és nagyon régóta először kellett korán kelnem, amivel kicsit azóta is szenvedek. Furi volt, de a jó értelemben, még keresgélem a ritmust, de azért alakul. Emiatt viszont a hétköznapokon kizárólag a túlélésre játszottam, péntektől vasárnapig pedig a képernyőre tapadtunk (B elkapott egy brutál gyomorvírust, úgyhogy abbahagytam a győzködését arról, hogy a koncertet a Hősök terén nézzük, maradt a stream, de <3 Ivan, <3 Carson Coma-kéthatod, de a kedvencem és a hétvége nemhivatalos háttérzenéje nálam ez lett).

A szombatot az ideges/izgatott várakozás hatotta át, vasárnap dél körül átsétáltunk szavazni a tavaszi napsütésben, aztán vissza a várakozáshoz és figyelemtereléshez, bár szerencsére gyorsan felváltotta az "ezt nem hiszem el, hogy a Fidesz vezet"-ből "oké, most már a Tisza", és így is maradt egész este, egyre könnyebb és könnyebb volt látni a mandátumok alakulását. Elképesztő és felfoghatatlan, hogy ez az első olyan szavazás, ahol nem az történt, hogy az eredménynek köze sincs ahhoz, amit szerettem volna... ilyenkor mit kellene érezni? Annyira próbáltam tartani a távolságot mindentől, ami kiborító volt és megváltoztathatatlannak tűnt az elmúlt 10+ évben, most sincs rögtön eufória, de azért óvatosan reménykedek valami jobban. 

Guess

 

Arie Oldman, Unsplash

Mostanában B-vel az egyik kedvenc közös időtöltésünk a GeoGuessr- ő jobb a térképekkel, én jobban ismerem az európai városokat (és egy kicsit a zászlókat is), és ketten elég ütős csapatot alkotunk. Két dologra vagyok a legbüszkébb: az egyik, hogy Helsinkit egy öböl alapján emlékezetből felismertem, a másik, hogy Cordoba egyik megtévesztően Szentendre-szerű utcájában sikerül 0m eltéréssel megtippelnünk a helyet. Sajnálatos mellékhatása, hogy amennyire jól viseltem eddig az utazáshiányt, annyira mehetnékem lett, legalább egy nyári Finnországot jó lenne összehozni valahogy...

Ezen kívül van még egy közös projektünk, pontosabban azonos témájú, csak ellentétes irányú: nagyjából egyszerre jöttünk rá, hogy B. sokkal, de sokkal több vizet (... kólát, ízesített Apentát, etc) iszik, mint kellene neki, én pedig már egy ideje 2 liter körül, sőt, inkább alatta. Így most mindketten jegyzetelünk, én döntöm magamba a szigorúan szénsavmentes vizet, ő csak pár kortyot iszik az eddigi lendületből-fél-literek helyett, és így mindketten megállapodtunk valahol 3 liter környékén.

By the way

 

Aniket Bhattacharya, Unsplash

Igazán megtanulhatnám már, hogy ha 1-2 napnál tovább draftban hagyok egy bejegyzést, akkor annak esélye sincs...

Pedig amúgy minden oké, múlt héten már éreztem egy egészen picike tavaszi lendületet, hirtelen úgy tűnt, beindulnak a dolgok, de most eljutottam a folyamatban odáig, ameddig egyelőre lehetett, és várok.

Tesóm pár hete letette a forgalmiját, és most már vett is egy autót, ez a legelső és egyetlen a családban (kérdezte, hogy mikor szeretném kipróbálni, úgyhogy valahogy majd erőt kell vennem magamon, és visszaülni a volán mögé, bár most megint inkább úgy éreztem, hogy az igazi helyem az anyósülésen van, hangosan zenét hallgatva és a tájban gyönyörködve). 

Shed

 

Shiqi ZHAO, Unsplash

Mostanában meglepően sokszor szembejön a kínai újév és a kígyó-> ló váltás, bár lehet, hogy csak azért veszem észre, mert nagyon rám férne egy nagy adag új lendület, kezdet vagy egy új irány. Ezzel együtt a kígyó-részt azt hiszem, túl is teljesítettem, a terápia kapcsán nagyon sok mélyen rögzült hiedelemmel próbálok szembemenni, szép lassan letenni azokat, amiket már kinőttem és csak akadályoznak. Tudni eddig is tudtam róluk, azt hiszem, legalábbis gondolati szinten nincs olyan sok új információ, kevesebb az elemzés/rágódás és villanykörte-pillanat, mint amihez hozzászoktam, cserébe viszont sokkal több az *igazi* változás, még ha szabad szemmel szinte láthatatlan is, de érzem, hogy összeadódnak. 

Olyasmikről van szó, amiket mostanában az interjúk kapcsán jól tudok gyakorolni, például hogy nem minden téthelyzet élet-halál kérdése, és hogy nem minden áron megfelelnem kell az elvárásoknak, hanem önmagamnak lenni, és akkor megtettem mindent, amit tudtam. Ezek leírva extra egyértelműnek és közhelyesnek tűnhetnek, de pont ez a nehéz az ilyen hiedelmekben: egyértelmű, hogy túlzás és nem működik, de pont nem a logikus részem ragaszkodik hozzájuk nagyon erősen. Mélyről jönnek, ezerszer bevésődtek, nem instant kiradírozhatóak, de már azt sem érzem, hogy teljesen tehetetlen lennék velük kapcsolatban, és soha nem változhatnak meg. Nagyon sok minden a helyére került mostanában, de még mindig rengeteg a mozgó rész, és most nem is tudom, hogy pontosan hol fogok kilyukadni pár hét vagy hónap múlva.

Nothing else matters

 

Történelmi jelentőségű pillanat: Fiona ma felugrott az ölembe, és dorombolt. Fényes nappal, teljesen önként. Eddig még csak hasonlóra se volt példa (főleg éjszaka barátkozik, de akkor is szigorúan a saját feltételei szerint), úgyhogy a mai egy automatikusan jó nap, akármit is jelezzenek vissza az interjúról.

Update: ezzel együtt nem bántam volna, ha nem egy elutasító emailt kapok... de mindegy, úgy tűnik, még tovább húzódik az álláskeresés.

cautious

Philipp Deus, Unsplash

Szépen-lassan-óvatosan mintha kezdene visszatérni az életkedvem, legalábbis tegnap már sokkal több volt belőle, mint hét elején, és az is jót tett, hogy pár nap késéssel, de kipipáltam a januári kiállítást (Lowbrow Goes On a Deák17 Galériában, ingyenes és nagyon érdekes, érdemes benézni). A héten volt egy utolsó körös interjúm (személyesen, amire nem volt példa vagy... 8 éve?), szimpik voltak, de egyáltalán nem IT-s munkakör, úgyhogy lehet, hogy februárban nagyon megváltozik minden. 

leporol, továbbmegy

 

Bence Balla-Schottner, Unsplash

Nem pont olyan lett a január, mint amilyennek szerettem volna- meglepően nagy lendülettel indult, aztán az utolsó 2 hete egy elhúzódó félig-meddig-betegséggel telt, amitől csak nyűgösebb és nyűgösebb lettem, és mostanra már úgy érzem, le vagyok maradva mindennel, a motivációm pedig nagyjából nulla.
(Az amúgy tetszik, hogy az "új év, új kezdet, változtass most mindenen"-narratíva helyett mennyivel több az "ez még a hibernáció és a nyugi ideje"-szemlélet, így egy kicsit könnyebb volt belenyugodni a csökkent fordulatszámba). 

Objektíven amúgy nem olyan vészes a helyzet, vannak konkrét sikerélmények (... nem, munkám még mindig nincs, de a költségvetés megtervezésében és betartásában rengeteget fejlődtünk, és megkötöttem életem első hordható sálját), egy csomó jó könyvet olvastam és filmet néztem, majd biztos írok ezekről is, csak előbb múljon ez a mentális szürkeség.