... egyszer minden rendszer megdől

Alexandru Tudorache, Unsplash

Tűzló ez az év tényleg rendesen, csak pont emiatt semmi, de semmi időm blogolni...

A múlt hét nem csak a nyilvánvaló okok miatt volt extrém, hanem mert kedden kezdtem az új munkahelyemen, 10+ év után először jártam igazi nagy irodaházban, és nagyon régóta először kellett korán kelnem, amivel kicsit azóta is szenvedek. Furi volt, de a jó értelemben, még keresgélem a ritmust, de azért alakul. Emiatt viszont a hétköznapokon kizárólag a túlélésre játszottam, péntektől vasárnapig pedig a képernyőre tapadtunk (B elkapott egy brutál gyomorvírust, úgyhogy abbahagytam a győzködését arról, hogy a koncertet a Hősök terén nézzük, maradt a stream, de <3 Ivan, <3 Carson Coma-kéthatod, de a kedvencem és a hétvége nemhivatalos háttérzenéje nálam ez lett).

A szombatot az ideges/izgatott várakozás hatotta át, vasárnap dél körül átsétáltunk szavazni a tavaszi napsütésben, aztán vissza a várakozáshoz és figyelemtereléshez, bár szerencsére gyorsan felváltotta az "ezt nem hiszem el, hogy a Fidesz vezet"-ből "oké, most már a Tisza", és így is maradt egész este, egyre könnyebb és könnyebb volt látni a mandátumok alakulását. Elképesztő és felfoghatatlan, hogy ez az első olyan szavazás, ahol nem az történt, hogy az eredménynek köze sincs ahhoz, amit szerettem volna... ilyenkor mit kellene érezni? Annyira próbáltam tartani a távolságot mindentől, ami kiborító volt és megváltoztathatatlannak tűnt az elmúlt 10+ évben, most sincs rögtön eufória, de azért óvatosan reménykedek valami jobban.