Shed

 

Shiqi ZHAO, Unsplash

Mostanában meglepően sokszor szembejön a kínai újév és a kígyó-> ló váltás, bár lehet, hogy csak azért veszem észre, mert nagyon rám férne egy nagy adag új lendület, kezdet vagy egy új irány. Ezzel együtt a kígyó-részt azt hiszem, túl is teljesítettem, a terápia kapcsán nagyon sok mélyen rögzült hiedelemmel próbálok szembemenni, szép lassan letenni azokat, amiket már kinőttem és csak akadályoznak. Tudni eddig is tudtam róluk, azt hiszem, legalábbis gondolati szinten nincs olyan sok új információ, kevesebb az elemzés/rágódás és villanykörte-pillanat, mint amihez hozzászoktam, cserébe viszont sokkal több az *igazi* változás, még ha szabad szemmel szinte láthatatlan is, de érzem, hogy összeadódnak. 

Olyasmikről van szó, amiket mostanában az interjúk kapcsán jól tudok gyakorolni, például hogy nem minden téthelyzet élet-halál kérdése, és hogy nem minden áron megfelelnem kell az elvárásoknak, hanem önmagamnak lenni, és akkor megtettem mindent, amit tudtam. Ezek leírva extra egyértelműnek és közhelyesnek tűnhetnek, de pont ez a nehéz az ilyen hiedelmekben: egyértelmű, hogy túlzás és nem működik, de pont nem a logikus részem ragaszkodik hozzájuk nagyon erősen. Mélyről jönnek, ezerszer bevésődtek, nem instant kiradírozhatóak, de már azt sem érzem, hogy teljesen tehetetlen lennék velük kapcsolatban, és soha nem változhatnak meg. Nagyon sok minden a helyére került mostanában, de még mindig rengeteg a mozgó rész, és most nem is tudom, hogy pontosan hol fogok kilyukadni pár hét vagy hónap múlva.

bits&bobs

 

Ihor Malytskyi, Unsplash

- tegnap véget ért a Taskmaster 20.évada (sajnos már nagyon lehet érezni rajta, hogy ez a huszadik és fogynak az ötletek, de a résztvevők továbbra is szerethetőek, Ania Magliano az új girl crush-om, és Sanjeev Bhaskar is szuper volt benne)... és nem is ebből várom a következőt, hanem az ausztrál meg az új-zélandi verzióból

- a karácsonyunk nem pont olyan lesz, amilyennek szerettük volna (B. családjával fogunk hotelezni), de legalább a szilveszterünket visszakaptuk, B.-nek mégse kell ügyelnie, úgyhogy megvalósíthatóak lesznek a minimalista, de tökéletes terveink (a kedvenc spanyol helyünk, cava és olívabogyó végtelen mennyiségben - egyszer nagyon szeretném majd Barcelona tengerpartján csinálni ugyanezt, de biztos, hogy ez idén nem férne bele)

- tavaly ősszel-télen rengeteg időt és energiát öltem abba, hogy találjak egy vállalható barna bakancsot, és végül miután több, már eleve összekarmolódva érkező online rendelést is visszaküldtem, egy Birkenstock végül elég jó kompromisszumos megoldásnak bizonyult, de nem szerettem meg annyira, mint az eredeti Cat-et (igazából csak egy pont ugyanolyan fazont és színt szerettem volna, de teljesen felszívódott). 
Pár napja a Vinted teljesen véletlenül feldobott egy hasonlót, és kis kutatással kiderült, hogy ez egy klassz forrása a szinte-teljesen-új, de még régebbi fazonú bakancsoknak, úgyhogy rendeltem is egyet Lengyelországból, már úton is van (oké, itt is van rá esély, hogy kicsit megviseltebb lesz, de mert tizedannyiba kerül, mint egy új, asszem, együtt tudok majd élni vele - a többszörösen szétkarmolt és Portugáliában konkrétan rommá ázott sajátomnál valószínűleg jobb lesz). Csak mert szeretem nehezíteni a saját életemet, belegondoltam, hogy milyen szuper lenne mondjuk mohazöldre festve, de még nem vagyok benne biztos, hogy szeretnék belevágni.
Ha pedig végtelen keretem lenne, akkor egy ilyen Martenst is vennék:

Dr. Martens Kaboom

- ahogy a pasimat, úgy a kisállatomat se használnám a mobilomon háttérképnek (szia, Dolly!), de ha esetleg egyszer mégis megváltozna a véleményem, akkor megvan hozzá a tökéletes fotó:

bittersweet

 

Claudia Pop, Unsplash

Egy ideje fixen ráálltam a heti egy állatmenhely-látogatásra (autóval még nem mertem menni, de az az egyik következő célpontom), és kifejezetten hiányoznak a cicák két alkalom közt- nyilván megvannak a kedvenceim, és nyilván ettől még szurkolok, hogy örökbefogadják őket, de azért ma összeszorult a szívem egy kicsit, amikor láttam a menhely facebook-oldalán, hogy a kis fekete jószág, akivel először megbarátkoztam, is gazdijelöltes... őt pont aznap hozták be, amikor először jártam ott, és bár kicsit bizalmatlan volt, azért már akkor sikerült megsimogatnom, és azóta is jókat játszottunk vele meg a négy forgószél-cirmos-kenneltársával (akik közül az utolsót szintén most fogadták be). Fura lesz így látni azt a helyet, hogy már teljesen lecserélődtek (másrészt persze szuper, mert tele van a menhely kölyökmacskákkal is), és tudom, hogy még vannak ott csomóan, akik számítanak a simire és a játékra, de azért ilyenkor nagyon sajnálom, hogy ide nem hozhattam haza. 

egymondatosok

 

Katja Anokhina, Unsplash

Továbbra is cérnaszálak borítanak minden létező felületet, de ma kiderült, hogy van egy teljes saját készítésű outfit (top+nadrág+táska), amit fel tudok venni (... vagy fel tudnék, ha 10 fokkal melegebb lenne, és kevesebb eső). 

Majdnem két hónapos kihagyás után a héten újra kódoltam (az elmúlt 3 napban mindennap, egyelőre ennyi is a célom vele, sokkal inkább a rendszeresség, mint az óriási haladás), és jutalomképpen tegnap este láttam egy álláshirdetést, ami egészen jól nézett ki.

Már a címadó dal megjelenésekor sejtettem, de most már biztos, szuper lett az új Ivan&the Parazol, és legyőzve a Budapest Park-fóbiámat, jövő héten élőben is meg kellene hallgatni... 

Kicsit tartottam tőle, de Jason Mantzoukas teljesen jól működik az eredeti Taskmasterben, az ausztrál évad viszont továbbra is marad a kedvenc. 

saláta és szájfény

Peter Wendt, Unsplash

Nem akarom elkiabálni, de az elmúlt pár hétben mintha sikerült volna egy kicsit kitörnöm az örök "több zöldséget kellene ennem - veszek zöldséget- elfeledkezek róla, és megfonnyad a hűtőfiók alján"-körforgásból, sőt, a maradék kelbimbó felhasználásával egy meglepően szuper spagettit főztem pénteken (mondatok, amiket sose hittem volna, hogy leírok...), és szinte minden este eszek egy adag salátát a szendvicseim mellé (most, hogy rajtam van a szenzor, nagyon egyértelműen látszik, hogy már ennyi is elég ahhoz, hogy étkezések után sokkal kevésbé emelkedjen meg a vércukorszintem). Az a nagyra törő tervem, hogy tavasszal rendelek majd heti termelői zöldségdobozt, csak addig még van hová fejlődnöm (és egyelőre nem is találtam meg az igazit, de nem is szántam olyan sok időt a keresgélésre). 

A másik sikerélmény, hogy vettem egy szuper rúzst a koncertre- valami drámai és sötét, de kifejezetten nem fekete árnyalatot szerettem volna, és meglepően nehezen jött össze (kb. öt éve volt egy füstös szem-sötétbordó matt rúzs korszakom, akkor egészen képben voltam a kapható sminkcuccokkal, de mostanában legtöbbször megfeledkezek az egészről, a szemöldökceruzán és a szempillaspirálon kívül nincs is itthon semmi, és csak reménykedtem benne, hogy azóta már bővült a választék, de sajnos nem).
A környékbeli Müllerben még egy komolyabb bordó se volt, a fő reménység NYX online és a boltokban is le van fosztva, úgyhogy amikor nagy nehezen megtaláltam a Douglas-webshopban a két szóba jöhető árnyalat közül a másodikat, akkor azonnal lecsaptam rá, bár tartottam tőle, hogy nem lesz elég sötét... de ma megjött, és pont olyan, mint amilyennek elképzeltem (bónusz, hogy egyáltalán nem csillog, és nem is érződik vakolatnak a számon). 

Ha már koncert, hősies küzdelmet folytatok a német Ticketmaster app telepítéséért (csak a jegyvásárlás után jelent meg az infó, hogy ott kellene megnyitni), de lassan kénytelen leszek beismerni a vereséget. Életre keltettem az androidos telefonomat csak emiatt, és regisztráltam egy új e-mail címet, de amíg nem vagyok ténylegesen Németországban, addig csak Magyarországot lehet beállítani régiónak, ahol viszont nem elérhető az app... Elvileg a weboldalon is megvan a jegy és a QR-kód, és nagyon reménykedek benne, hogy ennyi elég is lesz a bejutáshoz, de szerettem volna teljesen biztosra menni. 

Game face

 

Vidar Nordli-Mathisen, Unsplash

Akárhogy is alakul a holnap, már biztos, hogy a januári Connections-arányom 90% felett lesz, ami az eddigi abszolút rekord :) Ezzel együtt mostanában, ezer év késéssel rácsúsztam a Wordle-re és a Szózatra is (a legutóbb hallgatott hangoskönyvem, a Five-Letter Word for Love tehet róla, bár ezt leszámítva teljesen felejthető volt). 

Martini Specifications

 

Szinte biztos voltam benne, hogy a hűtőben tartva és teljesen rendszertelenül etetve sikerült kinyírni a kovászomat, de nem - pár nap a konyhapulton, kis odafigyelés, és teljesen magához tért, a teljes kiőrlésű pizzatésztát pedig fel is használtuk tegnap este (sőt, egy másik adag a mélyhűtőben pihen, úgyhogy legalább pár pillanatra kompetens felnőttnek éreztem magam). 

Holnap, életemben először megyek egy art journal-hoz kapcsolódó rendezvényre- még sose csináltam ezt közösen másokkal, sőt, talán ez az egyetlen olyan kreatív tevékenység, ahol sose néztem tutorialokat vagy mások oldalait, ebben sose akartam hasonlítani senkire, csak menni a saját fejem után... érdekes lesz látni, hogy a többiek jelenléte plusz vagy mínusz ebben. Mondjuk ha olyan lesz a holnapi munkanapom is, mint a héten a többi, akkor örülök, ha egyáltalán ott tudok lenni...

A múlt heti hirtelen felindulásból-Berlin-jegyvásárlás után most elkezdtem ténylegesen összerakni azt a kétszer fél napot, amikor lesz időm várost nézni (persze szokás szerint gyorsan összegyűlt egy végtelen lista, de a koncert napján valószínűleg kicsit visszafogottabban kellene terveznem, hogy aztán ne essek össze a fáradtságtól sorban állás közben....) Egy kiállítást mindenképp szeretnék, a két évvel ezelőtti alkalomról is van pár látványosság, ahová nem jutottam el, meg a szálloda+koncerthelyszín környékén sétatávolságra is vannak érdekes dolgok, már csak az egyensúlyt kell megtalálni a pihenés és a programok közt (bár a Wizzair-kavarásnak hála a koncert után hajnali 4-kor már úton kell lennem a reptérre, szóval az 100%, hogy sokkal fáradtabban fogok hazaérni, mint ahogy indultam).

Fluff

 

Tegnap hosszas küzdelem árán ugyan, de vettem új farmert- szerettem volna ezt elkerülni, mert kevés lélekölőbb dolgot tudok, mint plázákban nadrágot próbálgatni, de egyáltalán nem biztos, hogy a tavalyiakba kényelmesen beleférek majd, úgyhogy adtam neki egy esélyt, és végül  egy napon belül összejött, ami kisebbfajta csoda (mondjuk nem fekete, hanem szürke, de nem volt olyan a kínálat, hogy ezzel variálhattam volna). Ma délutánra már fel is hajtottam, ami szintén a nadrágvásárlás kötelező extra köreihez tartozik - kb. 20 centit kellett levágni a szárából, és nagyon élvezem, hogy egy ilyet simán meg tudok csinálni, meg szerencsére a varrógép is bírja.

A fenti kitűzőt pedig ma láttam meg egy blogposztban, és kell egy ilyen, bár nem tudom, a csapatépítőig ideér-e, vagy hogy mennyire néznének furán miatta... maga a csapatépítő miatt talán egy árnyalatnyival kevésbé szorongok, mint tavaly, akkor össz-céges volt, most csak az IT lesz ott, ami jó, mert nettó kevesebb ember, de rossz, mert konkrétan én leszek az egyetlen lány (és jó, mert Barcelonában lesz, de rossz, mert valószínűleg az öt ott töltött napból négy az airbnb-ben ülve fog telni, és a végigdolgozott/ötletelt/meetingelt napok után nem hiszem, hogy marad majd bármi energiám várost nézni...)

Sajnos szombaton, a második fröccstől kicsit lebegve, a metrón hazafelé hallgattam meg az új Carson Coma-dalt, és azóta a legváratlanabb pillanatokban szól körbe-körbe a fejemben, hogy "n-n-n-nem leszek plusz egy fő...", pedig annyira nem is tetszik... szomorú, hogy idén még nem is voltam koncertjükön, pedig végre lenne kivel, tesóm hosszas ellenállás után végre megszerette őket (most már csak játszaniuk kellene egy olyan helyen, ami kisebb, mint a Budapest Park, és nem egy logisztikai rémálom eljutni oda).

Paint it green

 

Paul Blenkhorn, Unsplash

Azt hiszem, a zöld lenvászonnal kezdődött, amit aztán rengeteget láttam, míg elkészült belőle a top és a sál (egyébként ez annyira fura, hogy mi tesz egy s.k. ruhadarabot "igazivá", a lenvászon sállal igazán nem kellett túl sok mindent csinálni, csak beszegni a széleit, mégse annyira szerettem hordani, valami nem stimmelt.. és aztán a másik sálamat nézegetve rájöttem, hogy ha kirojtosítom az anyag végét, ami egy picit időigényes, de nagyon egyszerű folyamat, akkor sokkal profibb az összhatás, és csak ennyi kellett); utána rendeltem online egy zöld hátizsákot (itt csak annyi volt a szempont, hogy színes legyen, mert van már egy hátizsákom, amit nagyon szeretek és állandóan hordok, de teljesen semleges és unalmas szürke), aztán váratlanul találtam a h&m webshopjában két bikinifelsőt is, és mindkettő a khaki különböző árnyalata (ez egyáltalán nem volt szempont, csak hogy jól tartsanak és megfelelő méretűek legyenek, és ha van a feketén kívül más is, akkor jöhet)... itt már kezdett gyanús lenni a dolog, annyira meg se lepett, hogy a családi pikinken anya mondta, hogy van nála egy zöld nadrág, amit szeretne továbbpasszolni (nagyon durva egyébként, hogy mennyire összefonódnak a ruháink, az egyik tesóm olyan nadrágban volt, amit anya vett neki, a másik tesóm tetőtől talpig olyan ruhában, amit anya már nem hord, én pedig egy olyan nadrágban, amit tesóm selejtezett ki), és még azt a zöld tavaszi kabátomat is elkezdtem szinte állandóan hordani, ami legalább 2 éve csak állt a szekrényben kihasználatlanul. Valamiért most zöldre van szüksége a szervezetemnek (de lehet, hogy csak több időt kellene fák közt töltenem). 

You've got (no) mail

 

Az első tizenhat lépés után elég nagy meglepetés volt ma a tizenhetedikre megnyitni a posta nyomkövető oldalát - persze a szövegben szereplő értesítő még sehol, de ha ma bedobják, akkor esetleg, talán hétfőn már itt lehet a puzzle, amiről már többször lemondtam (és amit elsőre én néztem be, ez tény, de március 22-én szóltam, hogy küldjék már vissza, ha lehet, hogy aztán hetekig pingpongozzanak vele Vecsés és Budaörs közt). Mindenesetre most egy ideig nem rendelek semmit... 

Tegnap egy mostanában szokásos nagyon fárasztó nap végén átszaladtam az utolsó KRESZ-órára Budára (csak mert ehhez az oktatóhoz szeretnék majd járni vezetni, de azért előtte találkozni akartam vele személyesen is - egyébként pedig annyira durva, hogy már vége is az óráknak), utána pedig sprinteltem vissza a Corvinba a Gyűrűk Ura első részére. Sajnáltam, hogy tesóm nem tudott rá jönni, de így is akkora élmény volt, még mindig emlékszem szinte minden sorra és minden arckifejezésre, és nagyon visszarántott a hangulata. 

My preciousss

 

Danny Greenberg, Unsplash

Életemben összesen nem bizonygattam ennyit, hogy nem vagyok robot+ töltöttem ki annyi captcha-t, mint az elmúlt másfél napban, amikor tízpercenként frissítettem a posta csomag-nyomkövető oldalát, csak azért, hogy újra és újra azt lássam, hogy szerda óta semmi nem változott (legalább Vecsésen volt a puzzle, és nem úton Németországba), de ma dél körül megtört a jég, a legfrissebb státusz "A küldemény szállítás alatt (ismételt kézbesítésre)", úgyhogy jövő hét elején talán már le is csaphatok rá.

Tegnap megvolt az első kresz-óra, viszonylag fájdalommentesen (bár az oktató kicsit túlbecsüli az előzetes tudásunkat, és a legolvashatatlanabb háttér+szöveg kombinációit használja a prezentációban, de legalább a kiírt időpontnál hamarabb végeztünk, és sokkal kevesebben vagyunk a csoportban, mint amire számítottam). Félelmetes belegondolni, hogy csak pár órányi elmélet meg egy vizsga választ el attól, hogy ténylegesen autóba kelljen ülnöm (azt megnyugtató volt hallani, hogy a többi résztvevő is aggódik emiatt). 

Hobbit cosplay

 

Davide Dalfovo, Unsplash

Van egy sötétzöld, mohaszerű anyagból készült kötött pulcsim, ami eredetileg a tesómé volt, és kicsit nagy rám - ha a kedvenc laza, karamellbarna szövetnadrágommal veszem fel (meg egy gombás vagy faleveles nyaklánccal), akkor tökéletes a hobbit-összhatás. Eredetileg nem voltam benne biztos, hogy tetszik, de mostanában főleg a nyűgös hétfőkön érzem, hogy többször nyúlok ez után a kombináció után, kicsit olyan érzés, mintha egy puha takaró lenne körülöttem, csak nem néz ki furán a Zoom-hívásokon.

Teljesen random ajánlott egy hangoskönyvet a scribd, amire még nem sikerült teljesen ráhangolódnom (kicsit lassan indul be a történet, és nagyon sok a két főszerereplő körüli családtag), de a két narrátor közül a srácnak olyan elképesztően gyönyörű hangja van (plusz új-zélandi akcentusa, ami mostanában az egyik kedvencem, ugyanabba a kategóriába tartozik a fejemben, mint a glasgow-i, annyira fura, hogy szerethethő), hogy újra és újra visszatérek hozzá. 
Azt hiszem, ha választhatnék egy Európán kívüli úticélt, ami bakancslistás, akkor az Új-Zéland lenne (van egy olyan érzésem, hogy nehezen tudnám meggyőzni a munkahelyem róla, hogy feltétlenül oda kell mennem konferenciára, saját zsebből pedig necces lenne fizetni a repjegyet, de majd egyszer hátha...)

Továbbra se leszek az Év Nagynénije (B.-nek volt egy olyan elmélete, hogy a húga kisbabájával kapcsolatban csak azért nem éreztem átható lelkesedést, mert nem vér szerinti családtag, viszont most a saját tesóm kislányával kapcsolatban sincs meg az a plusz faktor), viszont egy részterülete a kisgyerekekkel kapcsolatos dolgoknak, amire nagyon rá tudok kattanni, azok a szupermenő fa játékok- azt hiszem, ha nem kötne a realitás, mostantól ilyeneket gyártanék itthon, minél többféle részlettel és variációval, tökéletes pasztellszínekre festve. 

the power of to-do lists

 

Heat waves, Das Puzzle Kollektiv

Múlt héten felgyűlt egy kupac olyan feladat, amiről éreztem ugyan, hogy lassan közeledik a határidejük, de annyira azért nem, hogy ténylegesen el is akarjam intézni őket (ügyfélkapus jelszóváltoztatás, orvosi időpont, meg hasonlóan inspiráló dolgok), úgyhogy a hétfő reggelt azzal indítottam, hogy fogtam egy A/4-es papírt, írtam egy nagyon részletes listát, még munka vagy bármi más előtt le is tudtam az összeset... és utána egész délelőtt szuperhősnek éreztem magam (ami aztán gyorsan elmúlt, amikor a meeting előtt 5 perccel tört rommá az a kód, amit amúgy meg akartam mutatni, és utána megkaptam a fura és komfortzónán kívüli feladatot a hétre... nem lehet minden tökéletes).

Kis kihagyás után megint sikerült beleszeretni egy puzzle-be (lásd fent), sajnos egy német webshopból,  drága + majdnem egy hónap, amíg ideér, de hosszas mérlegelés után úgy döntöttem, hogy így is megéri, úgyhogy ma még ezt is megrendeltem (még a teljesen német nyelvű felület és a fura fizetési lehetőségek se tudtak megállítani). Azért ha eljutok újra Németországba, jó lenne találni egy boltot, ahol vannak még ilyen márkájúak (amúgy is ezer éve tervezgetem, hogy a második tetoválásomat Berlinben csináltatom meg, bár személyes sértésnek vettem, hogy a tiny tattoo, amit kinéztem, felkerült valaki más karjára).

B. teljesen rápörgött a takarításra, ami a nyilvánvaló előnyök mellett összeakadásokkal is jár (vannak dolgok, amiket teljesen robotpilótán csinálok, pl. hogy hova teszem a mosogatószivacsot, ezért akkor se könnyű változtatni rajta, ha többször szól). Arra viszont büszke vagyok, hogy a kritikára korábban vagy teljes összeomlással, vagy ellentámadással reagáltam volna, és bár a rossz érzés most is ott lebegett a háttérben, tudtam többé-kevésbé felnőtt üzemmódban nyugtázni azt, hogy ezt másképp kellene csinálni, anélkül, hogy mélyebbre menne (bár azt azért tegyük hozzá, hogy amikor egész délelőtt nem írt viberen, azért az első, egyáltalán nem logikus reakcióm az volt, hogy biztos ki van rám akadva, szóval... vannak még pontok, amikben fejlődhetnék).

Érzelmi hullámvasút

 

Priscilla Du Preez, Unsplash

Mióta csak Dolly írt róla, hogy megnézte a Gyűrűk Urát moziban, reménykedtem benne, hogy egyszer Pesten is vetítik majd - tegnap megtaláltam, hogy februárban a Corvinban lesz a trilógia mindhárom része, ráadásul feliratosan (A Gyűrű szövetsége az a film, amit valószínűleg a legtöbbször néztem végig, ráadásul még VHS-en, angolul és felirattal, egy ponton kívülről tudtam a párbeszédek ~90%-át)... csak hogy szinte azonnal kiderüljön, hogy elfogyott rá az összes jegy.

Szomorú, de azért mostanában legalább a normál moziműsor összeszedte magát egy kicsit, nem is tudom, mikor volt ilyen, hogy egynél több aktuális filmet is meg akartam nézni, de ma este a Next Goal Wins-re megyünk, holnap pedig végre a Past Lives-ra.

I whisper through the screen

 

Jay Mantri, Unsplash

Ha valakinek egy olyan együttest kellene mutatnom, aminek a zenéje a leginkább jellemző rám (nem az ízlésemre vagy a zenei irányzatra, amit amúgy szeretek, hanem egyszerűen a lényege valahogy olyan, mint amilyennek magam gondolom), akkor az egyértelműen a War on Drugs lenne.

Még mindig nulla karácsonyi hangulatotom van (és semmit nem készültünk rá, egyedül a 24-25-26 programja állt össze, és szerencsére az én oldalamon nem nagyon kell ajándékot venni, mert egy közös nyaralást adunk egymásnak), de arra már rájöttem, hogy a színtiszta fenyőtűillat az, amitől a leginkább felidéződik a gyerekkori varázslat. Mióta Pestre költöztünk, műfenyőnk van, és általában nem sikerül olyan fenyőgallyat venni, aminek tényleg erős illata lenne, de most ez az illatgyertya sokat segít.

Úgy néz ki, mostanra nem csak tudatosan, de érzelmileg is sikerült meghoznunk a döntést Béccsel kapcsolatban- az már a nulladik pillanattól egyértelmű volt, hogy ez egy kompromisszum lenne, csak mostanra tisztult le az, hogy milyen pontokon férne vagy nem fér bele. Nehezíti a helyzetet, hogy mostanra mindkettőnkben nagyon erős a "végre lépjünk már" érzése, de a fizetésünk kevesebb lenne, mint ami kényelmesen elég (pontosabban összesen kicsit többet keresnénk, és sokkal többet adóznánk), B.-nek még több energiáját vinné el az ügyelés, pedig már így is nagyon le van merülve, és ami a legfontosabb, nem lenne túl könnyű ott másik állást találni, ha ezek nem válnak be hosszabb távon, a mostanihoz képest 3-4-szeres árú albérletet viszont egy évre kellene kivenni.

Az egyértelmű, hogy most, miután kifújtuk és leporoltuk magunkat, kicsit tudatosabban meg kell terveznünk a következő lépéseket, de most hiába ástam elő ezeket az egyébként klassznak tűnő táblázatokat és módszereket, belekezdeni se bírtam. Szeretnék az lenni, aki logikusan összeszedett pro/kontra listák alapján tervezi az életét, de eddig még csak fordítva működött: ha igazán tudom, hogy mit szeretnék, akkor el tudom érni, úgy is, ha elsőre egyáltalán nem hangzik könnyűnek vagy megvalósíthatónak.

Photographic evidence

 

Ignat Kushanrev, Unsplash

Az, hogy kevés fotót készítek a mindennapokban, nem mindig jár együtt a nehezebb időszakokkal, de szeptemberben megtörtént az, amire már viszonylag rég nem volt példa- két hét teljesen kimaradt, egyetlen képet se tudok előkaparni a szokásos heti kollázsokhoz, amit 2013 óta minden évről összerakok (oké, visszanéztem, a 2021-es még csak darabjaiban létezik, és az ideivel is csúszkálok egy kicsit, de legalább maguk a képek a megfelelő mappába rendezve várják, hogy foglalkozzak velük). 

Pont amiatt, mert a mindennapok is benne vannak, ezek a kis képek nagyon jól vissza tudják hozni az adott időszak hangulatát, és így az idővonal is kicsit tisztábban megmarad a fejemben; ma reggel B.-vel a pár évvel ezelőtti bécsi nyaralásnál kezdtük a nézelődést, de könnyű volt belecsúszni az "úristen, ott még nem volt szakállad"- és "akkor még mennyire vörös volt a hajad!"-jellegű ledöbbenésbe (és kicsit elkezdtem sajnálni, hogy rólunk viszont nincs annyira sok fotó). Így egyben végignézve elég klassz, hogy mennyi helyre eljutottunk- és így ugyanúgy vissza tudjuk idézni a 2010-es vadaspark-látogatást Nyíregyházára, vagy a 2016-os zipline-ozást, mint a tavalyi nyaralást Splitben (sajnos 2010 előttről már nekem se sok képem maradt, pedig a gimis/egyetemista időszakot is jó lenne ennyire részletesen látni). 

Mindenesetre a legjobb közös külföldi utunk (szerintem) Glasgow volt, a legnagyobb közös kaland a zipline, a legnagyobb változás a Pestre költözés,  és ha visszautazhatnék az időben pár napra, akkor az vagy egy Hegyalja-fesztiválra lenne, vagy a másod/harmadéves egyetemista időszakba. Ha egyvalamire figyelmeztethetném magam utólag, akkor az nem biztos, hogy az lenne, hogy hagyjam már a HR-t a fenébe (megspóroltam volna magamnak 2 nagyon rossz munkahelyet és rengeteg stresszt, de nem ismertem volna meg a kedvenc ex-munkatársaimat, és nem lettem volna része annak a tényleg jó csapatnak), valószínűleg inkább arra, hogy eszembe ne jusson napszemüveg nélkül nyaralni a Balatonon, ha csak nem akarom a következő évet a szemem miatti teljes pánikban tölteni (igen, van egy pár kevésbé kellemes pillanat is, ami elég tisztán felidéződött). Most pedig veszek egy nagy levegőt, és  rászánom ezt a délutánt a közelmúltbeli képek rendezgetésére, mert biztos, hogy pár év múlva nagyon fogok majd örülni, hogy megvannak.

Love you to pieces

 

Carson Arias, Unsplash

Úgy néz ki, a konditerem meghozta a várt hatást, végre elindult lefelé a kilóim száma (oké, a kitűzött cél 2.5 kg mínuszból a 0.5 megvan), és két napja leváltottam matchára a reggeli kávémat (Penny meggyőző volt) - nem tudom, miért, de jobban bevált, mint a sima zöld tea, valahogy pont annyira keserű és intenzív az íze, hogy ne legyen hiányérzetem, és álmosabb se voltam, mint egy normál napon. Tegnap brutál izomlázam volt, mára jobb egy kicsit, holnap talán már újra fogok tudni edzeni...

Picit visszatértünk a szervezkedéshez is, szerencsére túl sok mindent nem kell a héten csinálni, de még múlt hét végén, a nem túl meggyőző tortadísz-kínálatot látva (autós-motoros-horgászos tematikában volt még végtelen variáció) eszembe jutott, hogy akár Lego-figurákból is összerakhatnánk magunkat, és mehetne az a tortára. Sajnos a Lego-boltban, ahová benéztünk, nagyon béna volt a választék, de online találtunk egy oldalt, ahol még B. öltönyének a színét is tudtuk reprodukálni, és (szerintünk) nagyon menő lett a végeredmény, így nézünk ki egy Lego-párként:

El.ol.va.dok

 

Blake Wisz, Unsplash

Akármilyen szuper is volt a Bánkitó (dobáltam is fel róla képeket), ez a pár nap nyilvánvalóan nem az alvásról szólt, és a (hangos, de elfogadhatóan hűvös, hajnalban kimondottan hideg) erdőből nagyon fájdalmas volt visszajönni a forró lakásba tegnap délben. Nincs rend, nincs itthon kaja, és nincs energiám semmi értelmeset csinálni, csak cukormentes sütit impulzusvásárolni a Sovány Vigaszból, és Netflixet nézni a kanapén.

Ezt az állapotot nem kellene fenntartani, amíg ide nem ér végre a lehűlés, de azon kívül, hogy kávézókba menekülök munka közben, és valahová máshová (ma például moziba) munka után, ötletem sincs, mit lehetne még kezdeni vele (Gentben 21 fok van. 21!)

But here we are

 

Oké, blog bezárva, motiváció (még) nem visszanyerve, szerencsére ez a nyárnak pont az a része, ahol történnek a dolgok, és valószínűleg majd utólag dokumentálom őket.

Helsinkiről mindenképp szeretnék majd egy részletes beszámolót (oké, meg visszamenni is), meg egy "hol tartunk a külföldre költözés-projekttel"-t is tervezek, részben magam miatt is, mert eléggé elvész a téma a túlélésre játszó mindennapokban (vagyis B.-vel viszonylag rendszeres időközönként beszélünk róla, megvannak az elakadások, de attól még nem léptünk tovább, és a legnagyobb gondnak az tűnik, hogy elbizonytalanítottuk magunkat Belgiummal kapcsolatban), csak majd akkor, ha éppen nem lesznek tele a hétvégék programmal, az őket megelőző pár nap pedig intéznivalóval (ki hitte volna, hogy polaroid fényképezőbe való filmet legközelebb Újpesten találok?)

A nosztalgia rétegei

 

Jasmin Chew, Unsplash

Kevés dologtól érzem magam annyira instant újra 16 évesnek, mint ha trapézfarmert veszek fel (oké, a Martens-bakancsomat Cat-re cseréltem, de a póló, ami rajtam van, olyasmi, amit már akkor is imádtam volna)...

... és kevés dolog tud úgy visszateleportálni az egyetemi időszakba, mint egy Frei-ben kávézni (csak ma ki kell hagynom a Cannes-i fagylaltkávét és a tortákat, ha nem akarok cukorsokkot reggelire, marad a sima americano).

Ma láttam LinkedIn-en, hogy valaki, akit velem egyszerre vettek fel az utolsó HR-es munkahelyemre, már 9 éve van ott- fura, hogy ugyanebben az időszakban (miután a cégen belül is kölcsönadtak két különböző cégnek) egyszer váltottam szakmát és háromszor munkahelyet - nem mintha megbántam volna, örülök, hogy az egész a mostani pozícióig vezetett, de azért volt egy csomó köztes időszak és bizonytalanság. Vajon ha egy helyen maradsz, ezeket akkor se lehet megúszni, vagy akkor tényleg annyira sima és egyszerű minden, mint kívülről nézve tűnik?