Snapshots

Oké, mostantól kölcsön fogom venni B. iphone-ját a portrék befotózásához, ez eddig sokkal használhatóbb lett, mint bármi, amit a saját telefonommal próbáltam összehozni... és az is klassz, hogy négy vagy öt részletben, de a héten ezt az egy arcot be tudtam fejezni. 

Tegnap pedig egy olyan hétvégi napom volt, ami tökéletesen visszateleportált a pár évvel ezelőtti időszakba, amikor éppen semmilyen óriási rettegési faktor nem lebegett a fejemb felett (se privát/családi, se globális), csak együtt lógtunk barátokkal, beszélgettünk, kiszabadultunk (végül is jó döntés volt a western, nagyon hangulatos volt az egész pálya, teljesen profi díszletekkel és viszonylag egyedi rejtvényekkel a standard számzáras lakatok mellett, bár pont az első szakaszon sikerült nagyon sokáig ott ragadnunk, de amint azt összehoztuk, már ment simán), utána még az Ikeába is eljutottunk, és felvásároltuk a knäckerbröd-készletet (ez viszont 2020-as flashback, az első karantén idején volt ezzel tele a kamra), hogy legyen valami vércukorszint-kompatibilis a vacsorához, mert a normál, és a teljes kiőrlésű kenyerek se voltak mostanában az igaziak. 

Jövő hétre még összedobok egy pulled pork-ot, és szerencsére csak az első három nap lesz munkanap (mondjuk utána Debrecen meg temetés, nem kimondottan kikapcsolódás, de legalább a jövő péntek valamilyen szinten lezár egy brutálisan nehéz szakaszt).

Csak mert...

 ... ez kivételesen tényleg olyan lett, amilyennek szerettem volna. Remélhetőleg jó előjel, hogy ez az új füzetem első oldala...

Pure luck

 

Van egy kedvenc pixeles-homokórás nyakláncom, amit még Debrecenben vettem, szóval legalább 8-10 éves lehet, és bár csoda, hogy eddig is kihúzta, sajnos már nincs túl jó állapotban. Lepattogzott róla a festék itt-ott, kopott a lánc, és már komolyan elgondolkodtam rajta, hogy vállalható-e, többször is, de annyira szeretem, hogy nem volt szívem kiselejtezni (de hordani se nagyon).
Tegnap, amikor megünnepeltük tesóm sikeres saját-tréning-indítását, anya szokás szerint egy nagy zacskónyi ruhával állított be (a ruhaajándékozás az egyik fő szeretetnyelve, és emellett nagyon jó a stílusa is, bár néha nem fedi le teljesen a miénket), többek közt egy pont ugyanolyan homokórás nyakláccal, csak lényegesen jobb állapotban- amikor én vettem az eredetit, neki is megtetszett, csak valószínűleg utána nem sokszor használta.

Mindenesetre most van egy újjászületett homokórás nyakláncom, és csak emiatt döntöttem úgy, hogy a szokásos köntös helyett rendesen felöltözök már a reggeli első meetingre, ami óriási mázli, mert bár soha nem szoktunk kamerát kapcsolni, most kezdett az új vezető, és ha már élőben nem tudunk összefutni vele, megegyeztünk benne, hogy legalább kameraképpel együtt mutatkozunk be (volt szó róla még múlt csütörtök körül, de nyilván teljesen elfelejtettem).
Ez a nap eddig lényegesen jobb, mint lehetett volna, azzal együtt is, hogy végre rendesen visszakanyarodtam a rajzoláshoz (kíváncsi voltam, mennyit felejtettem, úgyhogy legalább egy arcot be akartam fejezni), és azóta legszívesebben minden mást hagynék, és grafitceruzával a kezemben tölteném az egész napot. Egész használható lett a végeredmény, már csak azt kell kitalálnom, hogy a 100 napos art journal-kihívással hogy mixelem össze... 

Utolsó oldal

... ha őt is befejezem, akkor kész a füzet (már csak a borítóra kell valamit rajzolnom, ha azt szeretném, hogy meglegyen a szép kerek 25), és meg is vagyok az eddigi kedvenc rajzolós kihívásommal.
Egyre kézzelfoghatóbb közelségbe kerül, pedig nagyon rossz vagyok az ilyen ötleteim végigkövetésében, általában a közepe-kétharmada táján elmúlik az újdonság izgalma, és jön a következő, ami beszippant. Nem ez az első, ami mellett kitartok hosszabb távon, de talán ez az első olyan, amivel tényleg minden-egyes-nap foglalkoztam valamennyit, akkor is, ha épp nyaraltunk, akkor is, ha épp kifacsartan estem haza, és semmihez nem volt kedvem, akkor is, ha épp pihenős hétvégét terveztem, ha pedig mégiscsak kimaradt legalább 24 óra, akkor éreztem, hogy hiányzik. 

 Látom a fejlődést, látom a hiányosságokat, és tudom, hogy mivel fogom folytatni ez után, de attól még egy kicsit tartok tőle, hogy lezárul ez a nagyon intenzív szakasz. 

Look at me

 

A huszonöt arc-projektnek most járok kb. a felénél, és bár vannak napok, amikor elbizonytalanodok, azért összességében érzem, hogy van értelme csinálni- nem feltétlenül azért, mert technikailag akkorát léptem előre (most direkt nem ugrok neki egy újabb kör tutorialnak vagy egy új módszer megtanulásának, most egyelőre élvezem azt, ahol járok, és ezt akarom jobban felfedezni), hanem mert egyre jobban átjönnek a rajzokból a különböző érzelmek, arckifejezések, hangulatok, az eddigiekhez képest inkább tűnnek élőnek.

Még mindig nem mindenkit tudok elsőre vagy tökéletesen elkapni, de az össz. 12 rajzból már van 4-5 olyan, akiket nagyon szeretek. Sokan olyan színészek/zenészek, akiket ismerek valahonnan, és már egy ideje tervezem, hogy lerajzolom őket, vadászom róluk a legjobb referenciafotókat, de olyan is van, hogy Pinteresten megtalál egy ismeretlen arc, és muszáj valamit kezdenem vele.

Döntések

 

Ki tudna dolgozni, ha egy félkész portré *így* nézi, arra várva, hogy mikor lesz már befejezve...? (Még mindig nem tudok hajat rajzolni, még mindig azt hagyom utoljára, és a szemekkel kezdek, mert tulajdonképpen már ott eldől a hasonlóság is és az is, hogy életre kel-e a rajz, átjön-e az a hangulat, mint az eredeti fotón). 

Youtube-on sodródva sikerült belefutnom pár "ezeket a hibákat ne kövesd el", "így fejlődj a rajzolásban", "ezt tedd és ezt ne"-jellegű videóba, és villámgyorsan elbizonytalanítottak abban, amit épp csinálok (sose vagyok igazán messze attól, hogy megkérdőjelezzem, miért működik ez az egész, működik-e egyáltalán, van-e értelme ilyen sok időt kreatív vacakolásokra fordítani, még akkor is, ha az az eredmény, amit látok, valószínűleg a rengeteg ezzel töltött idő és gyakorlás eredménye).
Ma reggel eldöntöttem, hogy amíg be nem fejezem ezt a füzetet a 25 arccal, nincsenek tippek és trükkök és tutorialok, csak utána fogok elgondolkodni, merre tovább. 

Nagyon péntek van, és nagyon nyár, és elképesztően várom már az egy hétnyi szabadságomat, mert egyre kevésbé tudom még a látszatát is fenntartani annak, hogy csinálok bármi munka szempontjából hasznosat (egyébként csinálok, néha még élvezem is, de végtelen mennyiségű akaraterő kell hozzá, hogy odaüljek a kód föle).

Átmeneti

Patrick Hendry, Unsplash

Valószínűleg már nagyon fesztivál-elvonási tüneteim lehetnek, mert tegnap este az esőt hallgatva szinte nosztalgiával gondoltam vissza arra, amikor rommá áztunk Azfeszten, és minden ruhánk, meg a sátor is napokig vizes volt... Az élő zene jobban hiányzik most, mint bármi más, de az utazás a második helyezett, nagyon mehetnékem van már, és nem túl sok ötletem a gyakorlati megvalósításra.

Ma pedig sikerült úgy felöltöznöm, aminek határozottan fesztivál-hangulata van (fekete rövidnadrág, tatus pulcsi), legalább ezzel ellensúlyozom azt, hogy be kell jönnöm az irodába, és felnőttnek álcázni magam egy napig. 

Emiatt a vágyakozó-sodródó-elveszett hangulat miatt nem érzem úgy, hogy most éppen bármi használhatót csinálnék, de tegnap eszembe jutott egy rajz koncepciója, és a vázlatot meg is csináltam, mielőtt elfogyott volna a lendület (ez a kép Ingrid Silváról az egyik kedvenc fotóm valaha, ezer éve meg akartam rajzolni, és most találtam hozzá két hasonlót: ez az egyik, a másikon én és B. vagyunk, meg plüssbárányok). Este viszont, amikor B. a munkatársaival találkozott, csak feküdtem a kanapén a félhomályban, áradt be az esőillat, felhangosítottam a Jurijt, és nem tudtam eldönteni, hogy jó-e itt most nekem (egyébként igen, de könnyebb lenne tartanom magamban a lelket, ha nem lenne ilyen bizonytalan bármilyen motiváló programot betervezni).

Hello darkness

Amikor még nem nagyon lehetett jó indok nélkül kimenni a lakásból (és a "már megint elfogyott itthonról a linó" nem tartozott ebbe a kategóriába), heti rendszerességgel rendeltem online kreatív boltokból, ezért mostanra minden lehetséges hirdetési felületem tele van velük. Nagyon büszke voltam magamra, hogy nem csábultam el egyik reklám miatt se, nem impulzusvásárltam kreatív cuccokat, amikhez utána hozzá se nyúlok; használtam a meglevőket, és csak akkor tölöttem fel a készleteimet, ha tényleg szükség volt rá.

Aztán jött a szénceruza. Nem tudom, miért, előtte eszembe se jutott, hogy szénnel akarok kísérletezni, de valamiért minél többször láttam a facebook-feedembe rejtve, annál jobban meggyőztem magam, milyen szuper lenne a portrérajzoláshoz... múlt héten megvettem (nem az online webshopból, csak hogy ne legyek teljesen kiszámítható), és pont az történt, amitől tartottam: ott porosodtak a szép fémdobozukban több, mint egy hétig, és még arra se tudtam rávenni magam, hogy a legegyszerűbb, árnyékolós-gömbrajzolós tutorialba belevágjak, egészen péntek estéig.

Végre volt egy kis időm olyan portréval haladni, ami belemerülősebb (ez az eredeti fotó), és olyan lett a végeredmény is, ami tényleg tetszik, és érzem magamhoz képest a fejlődést: 

...ami feldobott annyira, hogy ez után még belekezdjek a szenes témába is- igen, minden szénporos lett, és még a grafitnál is vacakolósabb műfajnak tűnik, de ha megtanulom az alaptechnikát, hátha tudok majd sötétebb feketéket és jobb kontrasztot elérni vele. Egyelőre úgy tűnik, beválik, hogy kisebb, kevésbé részletes rajzokat csinálok, de rendszereseb gyakorlok, kicsit gyorsabb is lettem, és egyre jobban megvan a hasonlóság, néha már az arckifejezést is sikerül jól elkapni. 

Szembenéz

Valami, amit nagyon régóta halogatok:  a saját projekt feltöltése a kedvenc Skillshare-kurzusomhoz, a realisztikus portrérajzoláshoz, ami a folyamat utolsó pontja és hivatalos lezárása lenne - pedig végigcsináltam a képzést, és azóta is használom az ott tanultakat. A héten végre rá tudtam venni magam a redszeres gyakorlásra, látom a fejlődést, mégis... képtelen vagyok azt érezni az elkészült rajzokról, hogy egy objektív mérce szerint is rendben vannak, nem csak én vagyok elfogult vagy nézem őket túl régóta ahhoz, hogy észrevegyem, mennyi hiba van bennük. 

Tudom, hogy most még nem lehetnek tökéletesek, és nem is ez a cél, ezért is váltottam a pici, kevésbé félelmetes vázlatfüzetre, és próbálom kísérletezésnek vagy edzésnek felfogni a rajzokat, így nem aggódom túl annyira, hogy inkább bele se kezdek. Ettől függetlenül akárhányszor lefotózom a végeredményt, azt érzem, hogy torz, homályos, és egy óvodás is jobbat tudna rajzolni, ha kicsit megerőltetné magát...  még nem igazán sikerült eltörölni azt a belső hangot, ami eddig is akadályozott, és ami szerint esélyem sincs jól csinálni. 

Ettől függetlenül már nem húzodhat tovább: ma felkerülnek a képek, akár tökéletesek, akár nem, és keresek valami újat az oktatótól, amit elkezdhetek. Ők pedig itt az elmúlt egy hét arcai: