Nov +1

 

Projekt: célegyenesben

Munka: egy hét betegszabi után is pontosan ugyanannyira vagyok demotivált, mint előtte

Munkanapok karácsonyig: 16

Átlagos lépésszám az elmúlt héten: 4000

Átlagos lépésszám egy héttel előtte: 5 (na jó, valahol 1000 körül, de nevetségesen kevés)

Amit venni fogok a projektes pluszpénzből: futópad

Amit vettünk múlt héten, és megdobta a boldogságszintünket: gofrisütő
Ahol most lenni szeretnék: faház, hegy teteje, messze a civilizációtól (az se baj, ha nincs net)

Ahol most vagyok: a nagyszobában (miután áthoztuk ide az ágyunkat és az íróasztalt, mert tegnap az énektanár szomszéd hazahozta az újszülött babáját, és a hálószobánk megszűnt hálószobaként működni)
A hétvégén befejezett art journal-oldalak száma: 3 (ez kb. 300%-os javulás a korábbihoz képest)

A hétvégén befejezett portrék száma: 0 (de már elkezdett hiányozni, ami jó jel)

Öncenzúra

 

Artyom Kabajev, Unsplash

Eldöntöttem, hogy mindegy, mit, de írok, legalább lesz valamilyen lenyomata ennek a fura időszaknak. Írtam, visszaolvastam, átfogalmaztam, megint visszaolvastam, töröltem- nagyrészt nyafogás, nagyrészt ugyanaz, mint eddig. Azt is eldöntöttem, hogy pozitívabb leszek, jó gondolatok, célok és motiváció, mert egy ideje a túlélésre rendezkedtem be, ami megnehezíti, hogy élvezzem is a napokat, ne csak kibírjam. 

Máskor azért szoktam látni, hogy hol csúszok el, és min lehetne javítani- most csak annyit érzek, hogy sok, minden túl sok, túlterhelt vagyok, és túl fáradt, minden csak követeli az energiámat, de semmi nem tölt vissza, semmi nem könnyebb vagy gyorsabb, mint lehetne; és most fájdalmasan hiányzik az a koncentráció, amivel tavasszal elviselhetővé tudtam tenni magamnak az itthonülést. Most nem tudok ezzel foglalkozni, mert mindig van valami sürgősebb, amit feltétlenül meg kell oldani, mielőtt lazíthatok, és mire eljutok a lazításig, már nem tudok semmi mást csinálni a legalacsonyabb energiaszintű, leginkább kéznél levő dolgokon kívül. Nem figyelek befelé se, elmaradoznak a reggeli meditációk, az időben fekvés, a normális kaják, a keretek. 

Nincs megoldás, de azt érzem, hogy bele kell nyúlnom a sorrendbe, mert nem akarok visszacsúszni a korábbi, szürke-hétköznapok-mikor-lesz-már-hétvége állapotba.

All Alone

 

Mióta otthon kell maradnunk, olyan érzésem van, mintha rengeteget lennék egyedül- pedig mindketten home office-ban dolgozunk, még ha másik szobából is, szóval öt perces boltba leszaladásokat leszámítva inkább kettesben vagyunk (és hármasban, ha a szomszédot is beleszámoljuk, akinek az egész napos telefonálása és/vagy éneklése a mindennapi háttérzaj).  Ezért is ma, amikor B. családostul átugrott a tesójáékhoz, én pedig végre tényleg, 100%-ban egyedül lehetek, kifejezetten élvezem- jó érzés nem alkalmazkodni senkihez, csak lenni egy kicsit, csendben vagy éppen ordító Foo Fighters mellett, délben kick-boxolni, sütit ebédelni, a kanapén fekve hallgatni felváltva a tutorialvideót (mert a munkát azért nem tudtam 100%-ban elengedni, csak valamennyire visszavenni belőle) és a Bake Off egy korábbi évadát. 

Még az se zavar, hogy nincs is négy óra, és már sötétedik egy kicsit- hátha utolérem végre a fix 2-3 hónappal elcsúszott időérzékem, és nem csak december 20. körül fog leesni, hogy villámgyorsan rá kell hangolódnom a karácsonyra, különben egy pillanat alatt vége is. Most jó az őszben még egy ideig, belassítani, amennyire lehetséges, hagyni leesni dolgokat, ha már ennyifelé úgyse tudok igazán figyelni, nem megtervezni a jövő hetet vagy hónapot, csak befészkelődni ebbe a pár órányi szabadságba. 

I'm breathing in this silence / Like never before

 

Oké, ez így nem mehet tovább, teljesen le fogok szokni a blogírásról, pedig hiányzik, de mostanában arra se szokott lenni se időm, se energiám, hogy legalább végiggondoljam a napjaimat/érzéseimet/bármit, csak megyek előre, és számolok vissza a projekt végéig - T-2.5 hét, a stressz-szint lassan eléri a maximumot (és még csak nem is kívülről jön, egyedül a saját elvárásaim okozzák, meg az, hogy egy vadiúj programnyelvvel kell megküzdenem, és ha tízből nyolcszor sikerül megoldanom valami bonyolultabbat, akkor nyilván a maradék két kudarc fog mélyebb nyomot hagyni). 

Március közepe óta ez a második alkalom, hogy nem a saját szobámból indítok egy munkanapot, sőt, most először még csak nem is Pestről- pénteken lesz B. nagymamájának a temetése, és csak ennyivel hamarabb tudtunk viszonylag kockázatmentesen lejutni Debrecenbe (persze ahogy közeledett az utazás időpontja, mindkettőnkön kijöttek mindenféle nem-korona-de-majdnem tünetek), úgyhogy most itt ülök B. szüleinél, körülöttem mindkét laptopom, és nagyon reménykedek, hogy nem pont ma fog beesni valami szuperfontos hibajavítás, mert legszívesebben csak eldőlnék a Gilmore Girls vagy a Great British Bake Off előtt, és végre hagynám magam belassulni. 

Overload

 

Egész héten csak futottam magam után... hétfőn és kedden is megpróbáltam elcsípni a napfelkeltét, egyre kevesebb és kevesebb sikerrel: hétfőn csak felhős volt az ég, és miután tudomásul vettem, hogy túl sok minden nem fog látszani, csak a folyosóról kellett visszasétálnom a lakásba a teámhoz; kedden a Halászbástyát tűztük ki célpontnak tesómmal, hatkor már a rakparton rollereztem az egyre nagyobb ködben, és mire felértem a millió lépcsőn, már az utca túloldala sem látszott túl tisztán, nemhogy az ég... de kaptam ajándék kávét, és a maga kísérteties módján azért hangulatos volt, nagyon november. 

Azóta is próbálom kialudni magam, minimális sikerrel, azóta is hullámzó mennyiségű szorongással figyelem az amerikai elnökválasztás eredményeit, és azóta is minden szabad percemben a projektmunkával kellene foglalkoznom, de így, hogy ez a harmadik teljesen betáblázott hétvégém, és december közepéig ez így is marad, kicsit szétesett a motivációm. Nem tudok rendesen pihenni, mert folyton az az érzésem, haladnom kellene a feladataimmal, vagy ha már azt ellógom, legalább kreatívkodni valamit, de nincs energiám, és nem tudok rendesen melózni se, mert képtelen vagyok visszatöltődni.  

Egyébként vannak kifejezetten meglepően jó fordulatok is, úgy néz ki, le lesz hangszigetelve a fal, aminek az énektanár van a túloldalán (a főbérlőnk átvette az ügyintézést, azóta kicsit könnyebben haladunk valami használható megoldás felé), és a heti pszichológus-alkalmon nagyot léptünk előre, bár érzelmileg még nem nagyon tudtam lekövetni a történéseket. Valahol tudatos szinten megvan, hogy mik haladnak és merre, de belül azért most sok volt, és még nem jöttem rá, hogy tudnék foglalkozni egyszerre mindennel.