 |
| Artyom Kabajev, Unsplash |
Eldöntöttem, hogy mindegy, mit, de írok, legalább lesz valamilyen lenyomata ennek a fura időszaknak. Írtam, visszaolvastam, átfogalmaztam, megint visszaolvastam, töröltem- nagyrészt nyafogás, nagyrészt ugyanaz, mint eddig. Azt is eldöntöttem, hogy pozitívabb leszek, jó gondolatok, célok és motiváció, mert egy ideje a túlélésre rendezkedtem be, ami megnehezíti, hogy élvezzem is a napokat, ne csak kibírjam.
Máskor azért szoktam látni, hogy hol csúszok el, és min lehetne javítani- most csak annyit érzek, hogy sok, minden túl sok, túlterhelt vagyok, és túl fáradt, minden csak követeli az energiámat, de semmi nem tölt vissza, semmi nem könnyebb vagy gyorsabb, mint lehetne; és most fájdalmasan hiányzik az a koncentráció, amivel tavasszal elviselhetővé tudtam tenni magamnak az itthonülést. Most nem tudok ezzel foglalkozni, mert mindig van valami sürgősebb, amit feltétlenül meg kell oldani, mielőtt lazíthatok, és mire eljutok a lazításig, már nem tudok semmi mást csinálni a legalacsonyabb energiaszintű, leginkább kéznél levő dolgokon kívül. Nem figyelek befelé se, elmaradoznak a reggeli meditációk, az időben fekvés, a normális kaják, a keretek.
Nincs megoldás, de azt érzem, hogy bele kell nyúlnom a sorrendbe, mert nem akarok visszacsúszni a korábbi, szürke-hétköznapok-mikor-lesz-már-hétvége állapotba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése