 |
| Jubéo Hernandez, Unsplash |
Oké, sorozatban ez már a második bejegyzés, ami megíratlanul a piszkozatban marad, és csak egyre nehezebben és nehezebben veszem rá magam, hogy foglalkozzak vele, szóval most kivételesen csak egy dologra fogok koncentrálni egészen addig, amíg nem végzek vele...
Nem emlékszem, mikor volt utoljára ilyen, hogy (munka szempontjából) leginkább a semmiben lebegtem, eddig többnyire volt tervem és irányom, most viszont nincs meg az a pici szikra, ami mutatná, merre kellene tapogatózni - ami olyan szempontból nem is óriási katasztrófa, hogy álláslehetőségek se igazán vannak, aminél pedig végül rászánom magam a jelentkezésre, onnan nulla a reakció, szóval nem érzem azt, hogy bármiről is lemaradnék. Azt nehéz eldönteni, hogy ez most egy "tanuld meg kezelni a bizonytalanságot"-időszak vagy csak túl kényelmes a munka-stressz nélkül létezni, és meggyőzöm magam róla, hogy jól van ez így, mindenesetre most ezerszer könnyebben megy megélni a pillanatokat, mint amikor legutóbb itthon ragadtam hosszabb időre.
Azért az látszik, hogy amibe figyelmet és energiát teszek, az elkezd eredményeket is hozni, perpillanat ez éppen a varrás, ahol múlt héten elkészültem az eddigi legbonyolultabb ruhadarabbal, amit azóta szerettem volna a magaménak tudni, mióta felfedeztem a Lucy&Yak-ot, és amiről tudtam, hogy boltban esélytelen venni: varrtam egy overált. Ez is olyasmi, ami a fejemben lebegett már egy ideje, de csak akkor öltött konkrét formát, amikor a webshopban megláttam egymás mellett ugyanannak a mintás pamutvászonnak a sötét és a világos hátterű változatát, onnan viszont annyira tetszett, amit elképzeltem hozzá, hogy muszáj volt végigcsinálnom (és a próbadarab is meglepően jól sikerült... harmadjára legalábbis, úgyhogy viszonylag nyugodtan vágtam bele a végleges anyagokba is, és még láthatatlan cipzárat is megtanultam varrni).
A legmeglepőbb, hogy tényleg olyan lett, amilyennek szerettem volna (ami a kreatív projektek töredékében sikerül), sőt, annak ellenére, hogy semmilyen szempontból nem átlagos cucc, simán hordható, azóta már többször volt rajtam utcára, és egyáltalán nem éreztem semmilyen feszengést - lehet, hogy lassan megtanulom a helyén kezelni a s.k. ruhadarabokat.
A forgalmi vizsga viszont elsőre nem sikerült, jövő héten újra próbálkozok, és nagyon reménykedek benne, hogy már nem fogom annyira szétizgulni magam (meg hogy normálisabb lesz a vizsgabiztos, mert amit nem én tettem traumatikussá az első körben, azt sikerült neki). Ezzel együtt az egy hatalmas eredmény, hogy nem tudta megrengetni az önmagamba vetett hitet- szerintem tudok vezetni, az oktatóm szerint is tudok vezetni, most már csak egy kis szerencsére van szükség ahhoz, hogy erről papírom is legyen végre (és nyilván akkor jöhet az óvatos, lépésről-lépésre rutinépítés).
