Azt hiszem, hosszú ideje először alulbecsültem, hány ember jön el a Budapest Parkba (és hányan fognak már több, mint egy órával előtte sorban állni), így most nem első sor lett a Queens of the Stone Age-re, hanem második, de viszonylag jó helyen (egy vonalban Mikey mikrofonállványával), ahonnan nem is terveztem mozdulni a koncert legvégéig.
Most is voltak tökéletes pillanatok (I Appear Missing élőben! meg persze az új album dalait is jó volt hallani, miután végre rendesen hallgattam+ megszerettem az In Times New Roman-t az elmúlt pár hétben), de a 2018-ashoz képest valami mégis hiányzott... nagyon nehéz megfogalmazni, mert a dalok nagyon jól szóltak, de mégis kicsit más volt a kisugárzás mondjuk a múltkori Biffy-hez képest (ami egyelőre marad az idei nyár koncertje), lehet, hogy egyszerűen túl régóta csinálják már ezt, de valahogy inkább "rocksztárt játszok egy B-kategóriás hollywood-i filmben" jött át, mint valódi lelkesedés. A helyén volt minden, darabszámra oké volt, kifejezetten erős setlistet raktak össze, amitől még el is kanyarodtak az egyébként szuperlelkes közönség kérésére, de akkor se volt benne a levegőben az, amire a múltkoriról emlékszem.
Ami viszont pozitív változás a korábbiakhoz képest, hogy simán felvettem a s.k., egyedi overálomat, a világ legpirosabb rúzsával, és mégse feszengtem egy pillanatig se, jól voltam a bőrömben úgy, ahogy akkor voltam. Leírva olyan egyszerűnek tűnik, és mégis, ez egy olyan állapot, amit 36 év alatt nagyon kevésszer sikerült összehozni- de mostanában talán egyre gyakrabban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése