 |
| Holly Stratton, Unsplash |
Nagyon durva, hogy mennyi kényelmetlenséghez képes az ember lépésről lépésre hozzászoktatni magát, amíg csak nem lesz teljesen elviselhetetlen a helyzet... Konkrétabban: ma végre lebontottuk az ágyat, amit már csak kábelkötegelők és könyvkupacok tartottak egyben (még amikor beköltöztünk az albérletbe, és megszületett a szomszédunk éjszakákat végigsíró babája, áthurcoltuk az ágyat a nappaliba, ami után már sose lett a régi), de mostanra csak szuper óvatosan lehetett rá lefeküdni, és komolyabb forgolódástól is képes volt leszakadni, a matracon pedig akkorák voltak a bemélyedések, hogy egy hete inkább a padlón alszom. Ami pedig extra szomorú: az ágy alá száműzött gitárt (oké, csak a gitártokot) konkrétan beszőtték a pókok. Ha ez nem egy jel, hogy kezdjek újra játszani rajta...
De ami a jó hír: a lehetséges kiszállítási időszak legelső napján, pénteken (és a lehető legkorábban, 8 körül) befutott az Ikeából rendelt zseniális matrac és teljesen oké, minimalista ágykeret, még délután sikerült találni szállítókat, akik megszabadítanak a régi matractól anélkül, hogy hulladékudvarokkal kellene egyeztetni (más kérdés, hogy ma délelőttre ígérték magukat, és még mindig nincsenek sehol), mostanra pedig összelegóztuk az új ágyat, beágyaztunk a frissen mosott ágyneművel... és B. azóta csak enni mászott ki onnan. Én már sajnos az alváshiánynak abban a szakaszában tartok, ahol a szervezetem úgy dönt, hogy tulajdonképpen nincs is szükségem erre az egészre, de remélhetőleg ma éjszaka már elég fáradt leszek ahhoz, hogy összejöjjön nyolc óra alvás zavartalanul.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése