 |
| Maria Orlova, Unsplash |
Érdekes, ahogy ugyanazoknak az élményeknek a színe és a fonákja is megjelenik: a hetem egyik fénypontja az volt, hogy megdicsért a pszichológusom, mert szerinte is látványosan haladok és változok (persze az egyik első reakcióm erre az érvénytelenítés, mert még mindig nagyon sok területen küszködök, de ha elengedem a tökéletesség illúzióját, azért én is meg tudom találni ezeket a változásokat, és azt hiszem, értem, mire gondolt), az egyik legnagyobb nehézség pedig, hogy amikor anya kétségbeesetten kifakadt, hogy változtatnia kell valamin, és valaki mondja meg neki, hogy mit csináljon, ne kapcsoljon be bennem azonnal a "majd én megoldom"-minta (meg ezzel együtt a rengeteg rágódás, hogy hogy tudnám a legjobb formában tálalni ezt a segítséget, és egy csomó frusztráció, amikor nyilván nem tudom megoldani helyette).
A pszichológusommal egyébként abban maradtunk, hogy a következő alkalomra végiggondolom, szerintem *miért* működik, miért haladok - és ez az, amit szerettem volna azért is kibogozni, hogy anyának jobban segíthessek, pedig pontosan tudom, hogy nagyon másképp állunk nagyon sok mindenhez, és nem adhatom át a saját módszereimet díszcsomagolásban, csak hogy neki könnyebb legyen. (Magát a terápiás módszert, meg egy másik terapeutát azért ajánlottam neki, de ahogy várható is volt, azt mondta, hogy most nem tud vagy akar erre ennyi pénzt kiadni).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése