Changes

 

Szóval... lett egy macskánk :)

Nem tudom, hogy csak jókor csíptem el a főbérlőt, vagy extra meggyőző tudtam lenni, de (... amikor amúgy is írtam neki egy e-mailt, mert a kettővel ezelőtti vasárnapunk elég kalandosra sikerült, reggel arra keltünk, hogy bezuhan a lakásba egy elég megviselt pasi, és angolul közli, hogy hívjuk a rendőrséget... úgy voltam vele, hogy jobb, ha a főbérlő tőlünk hall róla először...) először kért egy kis gondolkodási időt, ami már előrelépés volt az eddigi 2* kategorikus "nem"-hez képest, aztán hétfőn rábólintott a dologra (és mert szerencsére szeretnek mindent átláthatóan intézni, le is lesz papírozva, de azt írta, hogy a macskával ezt nem kell megvárnunk, már be is költözhet, ha akarjuk).

Ezzel már közelebb kerültünk a macskatulajdonossághoz, mint a Pesten töltött 10+ év alatt bármikor, de azért még mindig ki kellett találni, hogy lehetnek a legjobbak az esélyeink- B. ugyanis nem mindegyik, de a legtöbb macskára elég intenzíven allergiás. Arra a fekete cicára pont nem volt, aki a szülei nyaralójában lógtunk együtt, de egy kis utánakérdezés után kiderült, hogy neki amúgy jó eséllyel van gazdája, csak szereti a dupla vacsorát, úgyhogy nem hozhatjuk el (meg valószínűleg nem is díjazta volna, hogy egy bekóborolható falu helyett a négy fal közé szorul). Azt is megtaláltuk, hogy létezik ez a száraztáp, és (a reddit szerint legalábbis) elég jól is működik, csak egyetlen webshopban lehet kapni, de megrendeltük, és múlt szerdán már úgy mentem ki a menhelyre, hogy fél szemmel nézelődtem, ki is jöhetne haza velünk. Alapvetően nem zavart volna az se, ha egy felnőtt cicát hozunk el, inkább B. volt kölyökmacska-párti, de szerencsére amikor szombaton kijött velem, és személyesen is megismerkedett Fionával, akkor benne is megingott az eredetil elhatározás.

Egyébként amikor elkezdtem önkénteskedni, eléggé tartottam tőle, hogy ki fog-e borítani az, hogy ott van rengeteg cica, akinek szüksége lenne a befogadásra, és nem hozhatom haza mindegyiket, de aztán egyáltalán nem így lett. Viszont az nagyon nehéz és megviselő döntés volt, hogy *egyet* elhozhatunk, de ott van a millió jelölt, aki ugyanannyira cuki, és ugyanannyira megérdemli... hirtelen minden döntés A Rossz Döntésnek tűnt. Végül kettőre szűkült a kör, volt egy fekete párhónapos cukiság, és Fiona, aki alig 1 éves, de azért kicsit már komolyabb és nyugisabb, akiről már az állatmenhely kenneljében is látszott, hogy barátságos és dorombolós, és valószínűleg nem fogja lebontani a lakást. Már írták az örökbefogadási szerződést, amikor majdnem meggondoltuk magunkat, de végül kitartottunk Fiona mellett, és egyelőre úgy érzem, jól tettük.

in progress

 

- újra készülnek az art journal-oldalak
- folytatódik a "szuper könyveket találok anélkül, hogy túl sokat keresgélném őket"-sorozat (most Weike Wang Kémiájára sikerült lecsapnom a könyvtárban)
- tavaly úgy ismertem meg a Balthvs-t, hogy pont lecsúsztam a pesti fellépésükről, és 100% biztos voltam benne, hogy sose fognak újra erre járni - de úgy tűnik, 2025 hivatalosan is a Jó Koncertek Éve, mert novemberben jönnek a Turbinába, már meg is van a jegyem 
- egész jól alakul a "minden főétkezés előtt egy tányér zöldség"-projekt, sőt, most egy nagy kupac előre felaprított római saláta, pak choy és paprika várja a hűtőben, hogy felhasználhassuk; ritkán érzem magam annyira kompetens felnőttnek, mint amikor sikerül elég zöldséget ennünk (tegnap szuper kelbimbós tésztasalátát csináltam, B. is lelkesen megette, az is hasonló kategória :)
- sajnos kiderült, hogy 2-es típusú cukorbetegként nem lehet csak úgy elkezdeni mozogni, sőt... de B. hősiesen küzd azért, hogy biciklizhessen 20 perceknél többet is, és múlt héten már kétszer is sikerült egy hosszabb kört összehoznia anélkül, hogy bezuhant volna a vércukorszintje
- és végül, továbbra is járok az állatmenhelyre cicázni, és bár tele van bújós cukiságokkal is, de azért titokban ők a kedvenceim:

"ne nyúlj hozzám" Mabel, "én csak egy oszlop vagyok" Wendy, "mit akarsz tőlem" Frida, és a tökéletesen felsőbbrendű Cseresznye

still got it

Ezer éve nem vettem elő az art journal-t, most viszont muszáj volt, mert az előző mobiltokom megadta magát, és ha megint saját tervezésűt szerettem volna, akkor minél hamarabb el kellett hozzá készíteni a képet, ráadásul kis méretben, fura arányokkal - azt már megtanultam az előző körben, hogy kicsit másképp kell gondolkodni róla, mint egy sima A/5 kolllázsról. Azt hittem, az első pár próbálkozás még teljesen használhatatlan lesz, de a nyűgös-döcögős kezdet után mégiscsak összeállt, amikor megtaláltam a megfelelő feliratot hozzá (90%-ban biztos vagyok benne, hogy Morgan Harper Nichols-idézet). Két helyen kétféle előnézetet mutatott a weboldal, úgyhogy csak csendben reménykedek, hogy ez lett a végleges, mert nagyon tetszik (és persze már van egy B és C tervem, amik a jövőbeli mobiltokok lehetnek majd).

A vasárnap jelszava végül a "nincs olyan kis lépés, ami ne számítana" lett, így délelőtt 25 perc alatt többnyire rendberaktuk a lakást, még pont időben eljutottam az év nyolcadik kiállítására (csak átsétáltam a Zikkuratba, ami a legkönnyebb megoldás volt, és teljesen rákattantam Ruttka Andrea gombostű-képeire, nézzétek meg, ha a MüPa környékén jártok, szuper), és összesen 20 percet vezettem a környéken, de legalább azt is elmondhattam, hogy autóba ültem a héten...