Tiny happy things

 

Dorien Monnens, Unsplash

Még ha amúgy elég kapálózva felszínen maradósak is ezek a napok, azért vannak apróságok, amik feldobják:

- ha a négyeshatoson látok egy lányt nagyon mosolyogni, és később kicsit közelebb sodródva látom, hogy éppen QI-t néz a mobilján (megörültem, hogy ez azt jelenti, hogy vannak új részek, de nem, hiába kerestem Youtube-on, valamelyik régebbi évad lehetett, de akkor is)
- egy váratlan postai csomag, amit sajnos B. nem tudott átvenni nekem, de amiről kiderült, hogy a múltkori posztertervezős történet miatt ajándékba kapott lemez ért végre ide Los Angelesből- életem első bakelitje, lejátszó nyilván nincs hozzá (de valószínűleg csak idő kérdése)
- a kedvenc berlini tetoválóm újra aktívabb Instán, már csak össze kellene szednem a bátorságom, és kérni egy időpontot arra a hétre, amikor ott leszek
- már 13 napja használom a Duolingót, és meglepően sok német visszajött a gimiben tanultakból

Can't get rid of

 

A hétvége hullámzó volt, túl kevés alvással és túl sok stresszel a munka miatt, maradék fogfájással és egy extra adag szédüléssel, kollektív Wingspan-függéssel és befejezett 3.évadnyi Breeders-sel. Nagyon más élmény volt az első évadhoz képest a második-harmadik; az első alatt még csak sokszor összenéztünk B.-vel, hogy "igen, kb. ilyennek képzeltük a kisgyerekes életet, hogy lehet ezt ép ésszel kibírni...?", amikor ugranak az időben, az viszont ez az egyben visszahozta a saját családomat, a tizenévesen átélt veszekedéseket, az ordítást, a mindig mást hibáztatást, a szőnyeg alá söprést, az egészet. B. csak akkor volt hajlandó tovább nézni velem, amikor megígértem, hogy visszaveszek a kifakadásokból, szóval visszavettem (de azért körülnéztem a kapcsolódó reddit-oldalon, hogy legalább ott váltott-e ki hasonló reakciókat - aztán amikor többször is felbukkant a vélemény, hogy teljesen normális gyereknevelés, ha leordítod a fejét, amikor éppen olyanod van, és igazából a gyerek tehet róla, akkor inkább hagytam a fenébe).

Egy ideje próbálom átültetni ezt a Susan Cain-idézetet a gyakorlatba (meg meghallgatni a podcast-részt, amiből származik), és nem mondom, hogy könnyű, de ezekkel az art journal-oldalakkal érzem először azt, hogy sikerült elkapnom belőle valamit, és találni egy kis helyet annak a rengeteg fájdalmas érzésnek, amit hurcolok magammal már hónapok óta.

Plans and pants

 

Dave Ruck, Unsplash

Erős kezdés volt a ma reggel 8-as fogorvos, bár tegnap este direkt visszaültem dolgozni 8 körül, hogy a ma délelőttöt lazábbra vehessem, de legszívesebben elbújnék a takaró alatt, és hétfőig ki se jönnék. Tegnap az összcéges meetingen kaptunk egy csomó konkrét információt a csapatépítőről (azt még csak most próbálom kideríteni, hogy egy kisbőröndöt felengednek a repülőre, vagy konkrétan egy hátizsákból fogok öltözni egy hétig), és annyira fellelkesedtem, hogy el is ugrottam ruhát nézni az Allee-ba - és, történelmi pillanat, pontosan azt sikerült megvennem, amit eredetileg szerettem volna (... de miért hívják a webshopban folyékony nadrágnak?) Majdnem elhoztam őt is, csak kicsit húzós volt az ára, de legalább rájöttem, hogy kelleni fog majd egy vállalható pizsama is (ezer éve nem osztoztam szobán B.-n kívül senki mással).