A hétvége hullámzó volt, túl kevés alvással és túl sok stresszel a munka miatt, maradék fogfájással és egy extra adag szédüléssel, kollektív Wingspan-függéssel és befejezett 3.évadnyi Breeders-sel. Nagyon más élmény volt az első évadhoz képest a második-harmadik; az első alatt még csak sokszor összenéztünk B.-vel, hogy "igen, kb. ilyennek képzeltük a kisgyerekes életet, hogy lehet ezt ép ésszel kibírni...?", amikor ugranak az időben, az viszont ez az egyben visszahozta a saját családomat, a tizenévesen átélt veszekedéseket, az ordítást, a mindig mást hibáztatást, a szőnyeg alá söprést, az egészet. B. csak akkor volt hajlandó tovább nézni velem, amikor megígértem, hogy visszaveszek a kifakadásokból, szóval visszavettem (de azért körülnéztem a kapcsolódó reddit-oldalon, hogy legalább ott váltott-e ki hasonló reakciókat - aztán amikor többször is felbukkant a vélemény, hogy teljesen normális gyereknevelés, ha leordítod a fejét, amikor éppen olyanod van, és igazából a gyerek tehet róla, akkor inkább hagytam a fenébe).
Egy ideje próbálom átültetni ezt a Susan Cain-idézetet a gyakorlatba (meg meghallgatni a podcast-részt, amiből származik), és nem mondom, hogy könnyű, de ezekkel az art journal-oldalakkal érzem először azt, hogy sikerült elkapnom belőle valamit, és találni egy kis helyet annak a rengeteg fájdalmas érzésnek, amit hurcolok magammal már hónapok óta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése