Hullámzó

 

Teodor Skrebnev, Unsplash

Most már tudom, legalább két nap kell, amikor nem foglalkozok Ezzel Az Egész Üggyel egyáltalán semennyit, minimum ennyi idő alatt ürül ki a szervezetemből az összes rossz érzés (ha csak átmenetileg is), minimum ennyi idő kell ahhoz, hogy újra el tudjak merülni a munkában, vagy újra úgy tudjak odabújni B.-hez, hogy fejben közben nem járok teljesen máshol. Ha megvan ez a két nap szünet (kb. tegnap estére sikerült összehozni), akkor már nem kell minden idegszálamat megfeszítve koncentrálnom arra, hogy ne erre gondoljak és hogy ne gyártsam a végtelen megoldandó-listákat, akkor csak suhanok a Bubival a Múzeum körúton, és egyedül annyi izgat, időben ott leszek-e a kocsmakvízen, és van-e öt percem benézni a Szputnyikba még előtte.

Iszom a vizemet, sportolok rendszeresebben, kicsit többet és jobban alszok, egyik lépés a másik után, végtelenül lassan töltődök vissza- de az elhatározás legalább már megvan hozzá. Annyi időt töltök azzal, hogy másokért aggódok, és a saját szükségleteimet olyan lazán beáldozom mindenféle (sokszor csak a fejemben létező) probléma oltárán, hogy most már tényleg zavaró az arány, és kezdeni szeretnék vele valamit, nem csak utólag lépni, amikor már szörnyű a helyzet.

Szilánkok

 

Andrew Haimerl, Unsplash

Tegnap végre megkaptam a második oltásom- csak egy nappal előtte írtam egy e-mailt az oltópontnak az esélytelenek nyugalmával, amiben megkérdeztem, stimmel-e a három hónappal ezelőtt kapott időpont, tényleg mehetek-e, de kb. 2 órán belül válaszoltak is, hogy igen, másnap várnak, kellemesen meglepődtem. És azon is, Bubival mennyire gyorsan át tudtam érni. Csak azért volt rossz, hogy több, mint egy órán át kellett várni arra, hogy egyáltalán elkezdődhessen, mert nagyon kiborított a kórházi környezet (oké, inkább a tudat, hogy apámnak éppen történhet valamelyik komolyabb műtétje, ami ki tudja, milyen komplikációkat okoz még), de tudtam, hogy nem mehetek sehová, ki kell várni, és aztán majd otthon szép csendben összezuhanhatok...

Tény, hogy túlgondolkodok mostanában mindent, de néha azért kerülnek elő használható dolgok- mert ez objektíven is egy rohadt nehéz helyzet, megvisel, hogy apámmal kapcsolatban bármit is intézni kell, megvisel, hogy mennyire kiszámíthatatlan és nem rajtunk múlik a nagy része, megvisel, hogy a legstabilabb családi kapcsolataimba is mennyi feszültség folyik be emiatt, de ezen túl még feljött egy csomó negatív érzés saját magammal, amivel kezdenem kell valamit.
Tegnap fogalmaztam meg magamnak, hogy van egy olyan, szépen a háttérben megbújó gondolatom, hogy azért ilyen rohadt nehéz minden, mert nem csinálom elég jól, nem teszek eleget- ha elég jól kezelném, akkor megoldódna. Kimondva már nyilván nincs értelme, akármennyire is összeszorítanám a fogam és figyelmen kívül hagynám az érzéseimet vagy a határaimat, akármennyire is ezen dolgoznék a nap 24 órájában, nem fogom tudni meggyógyítani a demenciát, vagy lezavarni egy agyműtétet a hivatalos, több héttel későbbi időpont előtt (de attól még, hogy tudom, milyen abszurd, dolgoznom kell rajta, hogy el tudjam engedni). 

Amikor még benne voltam a sűrűjében, és nagyon kilátástalannak tűnt minden, párszor belerángattam magam a "miért velem történik ez, mit tettem, amivel kiérdemeltem, jó ember vagyok, miért ezt kapom"-spirálba, amitől csak még nehezebb lett. Tegnap végre feliratkoztam Mari Andrew hírlevelére, és az első email fő gondolata, ami akármennyire is fura, de segít- "It’s unfair and it doesn’t make sense.” That was the only thing anybody said that made me feel better." Ő egy szakításról írja ezt, de az én helyzetemre is passzol- nem lehet mindig mindenre ráhúzni a "minden okkal történik, csak erősebb leszel tőle", vagy pláne a "te vonzod be ezeket a dolgokat, ha mindig csak csillámpónikra gondolnál, akkor szuper lenne az életed"-elméletet, vannak váratlanul szörnyű dolgok (és ezzel együtt váratlanul jók is), egyik se kiérdemelten. 

A "váratlanul jó"-kategóriába tartozik az is, hogy az első oltáshoz képest a második mellékhatásai nagyon lightosak, úgyhogy ha még tudok, szerzek egy jegyet a mai Platon Karataevre, és nem a kifogásokat keresem, hogy miért kellene ezt az estét is a biztonságos és unalmas kanapén tölteni, sőt, kísértem a sorsot, és egy nyaralást is megpróbálok valahogy belesűríteni az augusztus elejébe- az idei nyár borítja a terveket, de ettől csak értékesebbek lesznek azok a pillanatok, amik váratlanul és megmagyarázhatatlanul tökéletesek. 

Wrapped

 

Dominik Scythe, Unsplash

Mostanában sokszor érzem úgy, teljesen hétköznapi, vagy akár kifejezetten klassz helyzetekben is, hogy olyan, mintha több réteg fóliába lennék betekerve, minden tompa, és nehezen jut át, nem tudok akkor és ott lenni, nem tudok belemerülni, nem tudok beszélgetni, csak ez a statikus zaj marad, és nem sok minden más. Ez nem is konkrétan a szorongás, hanem inkább csak az utóhatása, vagy a következménye azoknak a stresszhelyzeteknek, amik a hét szinte minden napjára jutottak- és amiket kezelek, kibírok, de amik nem engedik, hogy a mostani problémahalmazon túl visszaépítsem a saját életem, vagy legalább annyi időre eltávolodjak tőle, hogy esélyem legyen egy kicsit újra levegőt kapni. 

Péntek délután autóval mentünk le Debrecenbe, most először B.-vel ketten, és egy szuper road trip is lehetett volna, ha az első fél óra nem azzal telik, hogy szervezkedek mindenfélét, a maradék pedig azzal, hogy a szokásos tompaságot próbálom leküzdeni valahogy, és közben meg is érkeztünk, anélkül, hogy igazán ott tudtam lenni- szerintem B.-vel is alig beszélgettünk, ami azért elég ritkán fordul elő (ő koncentrált az útra, én meg nagyon a saját fejemben ragadtam). Szombaton technikailag semmit nem kellett intéznem, szóval megpróbáltam szabadságra küldeni magam, de hiába volt egy napfényes-medencében ázós-dinnyeevős, nyugis napunk, mégis végig fél szemmel a telefonomat figyeltem, vasárnap pedig kezdődött/folytatódott a stressz és a kipipálandó gyomorszorító teendők sora, talán nem meglepő, hogy fáradtabban értem haza, mint ahogy pénteken indultam... Tudom, hogy egyben kell tartanom magam, tudom, hogy ki kell bírni, tudom, hogy lehetne rosszabb is, de azért most nagyon nehéz újra lendületet vennem hozzá. 

Tell me about yourself

 

Adam Solomon, Unsplash

Amikor új pszichológushoz keveredek, a leghülyébben mindig akkor érzem magam, amikor a "tulajdonképp pszichológiát végeztem, ettől függetlenül programozó vagyok"-részhez érek (pedig ennél azért sokkal durvább témák is szóba kerülnek). És vajon én vagyok az egyetlen, aki totálisan lefagy, ha pár szóban kell összefoglalnia akár saját magát, akár (az egyébként teljesen jól és stabilan működő, boldog) párkapcsolatát? Annyira nem jön át ennyiből... de ez még csak az első alkalom, valószínűleg lesz időm bővebben kifejteni, amit csak akarok. 

Érdekes, hogy amikor Az Első Nagy Családi Krízis volt, és utána elkezdtem az első terápiámat, mennyire nem éreztem, hogy igazán használna- akkor még, akármit is hittem, a saját önismeretemben se tartottam ott, hogy egyáltalán a jó kérdéseket tudtam volna feltenni, vagy elég mélyre menni, megrekedtünk a viszonylag biztonságos és kockázatmentes témáknál, nem is csoda, hogy úgy éreztem, nem tartunk semerre. Tavaly a családterápia volt az első wow-élményem, de most az egyénin is érzem, hogy többet bele tudok tenni, és már az első pár alkalommal is kapok olyan gondolatokat, nézőpontokat, irányokat, amiket megéri felfedezni. (Pont akkor mentek nyári szünetre a családterapeuták, amikor nagyon bedurvult a helyzet, ezért aztán lecsaptam valakire, akinek jó volt a SEO-ja és tetszett a weboldala..., és ő irányított át az első három alkalom után valakihez, akinek inkább a szakterülete a kognitív terápia). Remélem, hogy ha most találok valaki olyat, akivel hosszú távon együtt tudunk dolgozni, akkor ez még inkább felerősödik majd. 

Egy gondtalan nyári nap hozzávalói

 

... közt nincs ott egy hajnali 7-es hívás egy orvostól, vagy az, hogy ugrásra készen nézem a telefonomat, várva a következő problémát; hogy megint elfelejtettem a határhúzást, és kezdek visszacsúszni a régi "mindent megoldok én"-működésmódba, mégis folyamatosan azt érzem, hogy nem teszek eleget, nem csinálom jól...

... viszont benne van a meglepetés-jégkrém, amit B. hoz délután, amikor már mindketten kikészültünk a melegtől; egy fürdőruha, amit csak kicsit kell átalakítani, és végre jól érzem magam benne (teljes egy alkalommal már használtam is!), a grillezett kukorica és a végtelen mennyiségű koktélparadicsom, meg az első saját fűszernövény az ablakpárkányon. Oké, a "gondtalan" jelző valószínűleg túlzás, és továbbra is bármit megadnék egy kis erdei faházért, ahol nincs térerő, és B.-n kívül nincs körülöttem senki, de egyelőre annyira nem látok előre, hogy nem merek semmi ilyesmit betervezni. 

A big bowl of confusion

 

Hannah Morgan, Unsplash

Oké, még megvagyok, néha már próbáltam legalább fejben megfogalmazni, mi történik éppen, de igazából én se tudom- még annyi minden van folyamatban, hogy örülök, ha legalább rövid időre vissza tudok lépni az unalmas hétköznapokba. Volt egy szörnyű rész, ami lezárult, életem eddigi legnehezebb hete, de rengeteg váratlan helyről jött segítség is volt benne, és... legalább eltelt, ha végtelennek is tűnt. Amit maga mögött hagyott, az egy durván felerősödött szorongás és teljes lemerülés, de már dolgozok mindkettőn. Most hirtelen extra értékessé váltak a nyárból visszalopott pillanatok- egy gyors, munka utáni strandolás, egy spontán leszervezett koncert egy másik városba, vagy akár csak egy koktél a Pagonyban, mindegyik egy újabb lépés afelé, hogy ne csak túlélni próbáljak valahogy.