 |
| Dominik Scythe, Unsplash |
Mostanában sokszor érzem úgy, teljesen hétköznapi, vagy akár kifejezetten klassz helyzetekben is, hogy olyan, mintha több réteg fóliába lennék betekerve, minden tompa, és nehezen jut át, nem tudok akkor és ott lenni, nem tudok belemerülni, nem tudok beszélgetni, csak ez a statikus zaj marad, és nem sok minden más. Ez nem is konkrétan a szorongás, hanem inkább csak az utóhatása, vagy a következménye azoknak a stresszhelyzeteknek, amik a hét szinte minden napjára jutottak- és amiket kezelek, kibírok, de amik nem engedik, hogy a mostani problémahalmazon túl visszaépítsem a saját életem, vagy legalább annyi időre eltávolodjak tőle, hogy esélyem legyen egy kicsit újra levegőt kapni.
Péntek délután autóval mentünk le Debrecenbe, most először B.-vel ketten, és egy szuper road trip is lehetett volna, ha az első fél óra nem azzal telik, hogy szervezkedek mindenfélét, a maradék pedig azzal, hogy a szokásos tompaságot próbálom leküzdeni valahogy, és közben meg is érkeztünk, anélkül, hogy igazán ott tudtam lenni- szerintem B.-vel is alig beszélgettünk, ami azért elég ritkán fordul elő (ő koncentrált az útra, én meg nagyon a saját fejemben ragadtam). Szombaton technikailag semmit nem kellett intéznem, szóval megpróbáltam szabadságra küldeni magam, de hiába volt egy napfényes-medencében ázós-dinnyeevős, nyugis napunk, mégis végig fél szemmel a telefonomat figyeltem, vasárnap pedig kezdődött/folytatódott a stressz és a kipipálandó gyomorszorító teendők sora, talán nem meglepő, hogy fáradtabban értem haza, mint ahogy pénteken indultam... Tudom, hogy egyben kell tartanom magam, tudom, hogy ki kell bírni, tudom, hogy lehetne rosszabb is, de azért most nagyon nehéz újra lendületet vennem hozzá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése