Szilánkok

 

Andrew Haimerl, Unsplash

Tegnap végre megkaptam a második oltásom- csak egy nappal előtte írtam egy e-mailt az oltópontnak az esélytelenek nyugalmával, amiben megkérdeztem, stimmel-e a három hónappal ezelőtt kapott időpont, tényleg mehetek-e, de kb. 2 órán belül válaszoltak is, hogy igen, másnap várnak, kellemesen meglepődtem. És azon is, Bubival mennyire gyorsan át tudtam érni. Csak azért volt rossz, hogy több, mint egy órán át kellett várni arra, hogy egyáltalán elkezdődhessen, mert nagyon kiborított a kórházi környezet (oké, inkább a tudat, hogy apámnak éppen történhet valamelyik komolyabb műtétje, ami ki tudja, milyen komplikációkat okoz még), de tudtam, hogy nem mehetek sehová, ki kell várni, és aztán majd otthon szép csendben összezuhanhatok...

Tény, hogy túlgondolkodok mostanában mindent, de néha azért kerülnek elő használható dolgok- mert ez objektíven is egy rohadt nehéz helyzet, megvisel, hogy apámmal kapcsolatban bármit is intézni kell, megvisel, hogy mennyire kiszámíthatatlan és nem rajtunk múlik a nagy része, megvisel, hogy a legstabilabb családi kapcsolataimba is mennyi feszültség folyik be emiatt, de ezen túl még feljött egy csomó negatív érzés saját magammal, amivel kezdenem kell valamit.
Tegnap fogalmaztam meg magamnak, hogy van egy olyan, szépen a háttérben megbújó gondolatom, hogy azért ilyen rohadt nehéz minden, mert nem csinálom elég jól, nem teszek eleget- ha elég jól kezelném, akkor megoldódna. Kimondva már nyilván nincs értelme, akármennyire is összeszorítanám a fogam és figyelmen kívül hagynám az érzéseimet vagy a határaimat, akármennyire is ezen dolgoznék a nap 24 órájában, nem fogom tudni meggyógyítani a demenciát, vagy lezavarni egy agyműtétet a hivatalos, több héttel későbbi időpont előtt (de attól még, hogy tudom, milyen abszurd, dolgoznom kell rajta, hogy el tudjam engedni). 

Amikor még benne voltam a sűrűjében, és nagyon kilátástalannak tűnt minden, párszor belerángattam magam a "miért velem történik ez, mit tettem, amivel kiérdemeltem, jó ember vagyok, miért ezt kapom"-spirálba, amitől csak még nehezebb lett. Tegnap végre feliratkoztam Mari Andrew hírlevelére, és az első email fő gondolata, ami akármennyire is fura, de segít- "It’s unfair and it doesn’t make sense.” That was the only thing anybody said that made me feel better." Ő egy szakításról írja ezt, de az én helyzetemre is passzol- nem lehet mindig mindenre ráhúzni a "minden okkal történik, csak erősebb leszel tőle", vagy pláne a "te vonzod be ezeket a dolgokat, ha mindig csak csillámpónikra gondolnál, akkor szuper lenne az életed"-elméletet, vannak váratlanul szörnyű dolgok (és ezzel együtt váratlanul jók is), egyik se kiérdemelten. 

A "váratlanul jó"-kategóriába tartozik az is, hogy az első oltáshoz képest a második mellékhatásai nagyon lightosak, úgyhogy ha még tudok, szerzek egy jegyet a mai Platon Karataevre, és nem a kifogásokat keresem, hogy miért kellene ezt az estét is a biztonságos és unalmas kanapén tölteni, sőt, kísértem a sorsot, és egy nyaralást is megpróbálok valahogy belesűríteni az augusztus elejébe- az idei nyár borítja a terveket, de ettől csak értékesebbek lesznek azok a pillanatok, amik váratlanul és megmagyarázhatatlanul tökéletesek.