Some good, some bad

 

Dee, Unsplash

A tegnapi nap Taylor Hawkins halálhírével indult, úgyhogy onnantól tudtam, hogy túl sok mindent nem lehet már kihozni belőle (a 2017-es Foo Fighters volt az első és egyben egyik legjobb "nagy" koncertélményem, elképesztően hálás vagyok, hogy kétszer is láthattam őket élőben, és nagyon szomorú, hogy többet nem fog megtörténni). Délután be is áztattam magam végre az Encantóba és a Turning Red-be, bár az előbbin többször sírtam, mint filmnézés közben kb. összesen (Mufasa halála óta nem sikerült Disney-élménynek ennyire mélyen elérnie; a három lánytestvér-dinamika eléggé hasonlóan működött nálunk is, mint ott, legalábbis Luisa szinte minden szavával tudtam azonosulni), de nagyon szerettem.
Este pedig végigszenvedtünk/befejeztük a Run-t, de csak mert B.-nek alapelve, hogy ha egyszer elkezdünk egy sorozatot, nézzük is végig (eddig csak az utolsó évadok voltak ennyire rosszak pl. az Orange Is The New Black-nél vagy a Babylon 5-nél, a Run-ból szerencsére csak egy van, és csak 7 résszel, de az is pont héttel több, mint kellene). Az én hibám, hogy egyáltalán belekezdtünk, ha valamiben Domhnall Gleeson van, akkor azt általában szeretni szoktam, de ezt ő se tudta megmenteni. 

Ma viszont lesz Pluralone élőben Instagramon (Josh "how do you do a chat" Klinghoffer szerencsére kezd végre rákapni a social mediára, imádom ezt az Insta-posztot, amiben bejelenti), ráadásul nem is kell miatta hajnalban felkelnem, és tegnap az Ázsia Centerben szereztünk mini diszkófényeket, amiket kb. a járvány eleje óta terveztünk, úgyhogy este élesben is kipróbálhatom őket... jövő csütörtökön pedig élőben meghallgathatom ezt, ha minden jól megy (még nem tudom, hogy fogom átprogramozni a kapcsolót a fejemben, ami egy nagyobb emberkupac látványától is teljesen kiborul, és nem akarja, hogy bárki is közel menjen hozzá, de... tavaly nyáron se lett semmi bajom attól a kemény 4 koncerttől, amire eljutottam, hátha most is oké lesz).

Ask me stuff

 

Vincent van Zalinge, Unsplash

1. Do you like sushi?
A Sushi Go!-t nagyon, de amúgy társasjáték-kontextuson kívül nem annyira vagyok odáig a sushiért (nincs vele túl sok tapasztalatom amúgy, talán egyszer a Trófeában kóstoltam, de nem szeretem sem a rizset, sem a rákféléket/tengeri állatkákat/halat, szóval...)

Bubble

 

Kvnga, Unsplash

Azért most egy kicsit büszke vagyok magamra, két utolsó-pillanatban-pánik-javítás után sikerült végeznem a próbafeladattal, amire hétfőig kaptam időt, és érzésre elég jó lett, meglátjuk, mit mondanak rá az ott dolgozók. Közben tegnap este 11 körül hirtelen felindulásból még jelentkeztem pár remote-külföldi állásra, LinkedIn-en már megnéztek, szóval remélhetőleg felpörög a dolog (újra és újra próbálom magam lebeszélni róla, mert egyáltalán nem megy olyan simán, mint hittem, de alapvetően sokkal megnyugtatóbb lenne egy nem-magyar munkahely, lehetőleg olyan, ami miatt nem kell Lettországba költöznöm csak azért, hogy utána onnan ne járjak be az irodába).

Egyébként pedig visz a tavasz-hangulat, egyre nehezebb idebenn maradni; tegnap szereztünk két hambit, és a közeli parkban egy padon ülve vacsiztunk (Catch, pluszpont a teljes kiőrlésű zsömléért, mínusz a szalvéták hiányáért), hétvégére már tervben van egy piknik is, és visszatértek a szarkák a kertbe, most egy közelebbi tuján építik a fészküket, és visszhangzik tőlük minden.

Never-ending self improvement project

 

Amanda E.White, Instagram

Na, a reggel 9-es interjúm villámgyorsan véget ért, úgyhogy a kényelmes 10-es kezdés előtt (viszonylag büszke vagyok magamra, mert a napok többségén ideülök a gép elé tanulni/saját projekteket összerakni, de az ébredés és a 10 óra közti idő mindig elfolyik) még megpróbálom megfogalmazni ezt a bejegyzést (meg Instagramról beilleszteni egy képsorozat utolsó képét, de az első pár kísérlet alapján ezzel el is menne a mai nap, szóval... marad a printscreen :)
Nagyon szeretem a pszicho-insta oldalakat, a therapyforwomen, holistic.psychologist, alex_elle (vagy magyarul a Mély Levegő Projekt, Érzed Projekt...), és amikor láttam a fenti bejegyzést, elgondolkodtam rajta, hogy túlzásba viszem-e mostanában ezt az önelemzés-témát, hogy használok-e magamnak, vagy már ártok vele, hogy tényleg könnyebb lesz-e így, vagy csak megnyugtat, hogy tudok tenni valamit, akármit (ha már "tenni valamit", próbáltam a kis lépések módszerét bevetni a nagy-reménytelen-félelmetes területeken is, pár hete volt egy adománygyűjtés a 9.kerületben Ukrajnának, ahová vittünk is több szatyornyi tartós élelmiszert; a választások kapcsán pedig átjelentkeztem Pestre szavazni- de mindkettőt annyira értelmetlennek és kevésnek érzem).

Ez most a meta metája lesz, de... két dologra jöttem rá, az egyik egy árnyalatnyi, de lényeges különbség: nagyon sokáig azért önelemeztem és gondolkodtam ennyit a saját viselkedésemen, mert meg akartam találni, hogy tudnám magam olyasmivé formálni, amit mindenki elfogad és szeret, aki minden környezetbe beillik és tud kapcsolódni (...igen, pont annyira volt lehetetlen, mint amennyire így leírva annak tűnik, de amíg benne voltam, nem vettem észre); most pedig azért csinálom, hogy jobban megértsem magam, hogy jobban önmagam tudjak lenni (biztos vannak olyanok, akiknek ez magától is simán megy, hát... nekem nem).
Az insta-poszt-analógiánál maradva, nem olyan érzés, mint egy véget nem érő házfelújítás, inkább mint egy ásatás, ahol egyre átláthatóbbá válik az összkép, ahogy egyre több minden kerül elő a föld alól, és ahol nem én szabom meg az irányt/ azt, hogy milyennek kell lennie a végeredménynek, inkább csak próbálok nyitott lenni, és hagyom, hogy olyan legyen, amilyen.
A másik pedig, hogy bármennyit is gondolkodok, látok át és fedezek fel, igazi változást csak az hoz, ha másképp csinálok dolgokat, ha a nagy villanykörte-pillanatokat le tudom fordítani kis, mindennap ismétlődő tettekké, amik átformálják a már rögzült mintázatot- ezt viszont csak akkor tudom megtenni, ha előtte megértem, hogy mi a probléma (az utóbbi időben a szorongásomtól csak a nagyon segítőkész "VALAMI NEM JÓ!!!444!" üzenetek jönnek, intenzíven, viszont egyáltalán nem konkrétan).

We all live in a tiny submarine

 

 Ana Masnikosa

Szerintem már legalább fél éve ez a háttér a saját laptopomon (mindig körülnézek smashing-en, amikor havonta megjelennek az újak, de ezt mostanában nem múlta felül semmi), viszont csak pár napja vettem észre pont szemmagasságban a mini tengeralattjárót:

(Fura, hogy mennyire nem tűnnek fel a részletek, viszont miután egyszer megláttam, nem tudom nem észrevenni.)

A tegnapi napot sikerült elég hatékonyra venni, még úgy is, hogy ötkor feküdtem (elvileg háromkor kezdődött volna a koncert második fele, de mindenféle technológiai para miatt már majdnem négy is volt, mire eljutottak odáig... ezzel együtt is megérte a várakozást), és 11 körül keltem. Végre elkezdtem meghallgatni az "Adult Children of Emotionally Immature Parents" hangoskönyvet, amit már nagyon régóta terveztem, és hát... ha lett volna bármilyen kétségem eddig, a 15 pontból álló kérdőívben, amiből "ha 1-2 jellemző a szülőre, már valószínűleg fennállt ez a probléma", 12 pontot is ki tudtam pipálni, és azóta is vadul bólogatok a jellemzésekre és a felmerülő gondokra, eléggé ismerős az összes (és ami a legdurvább, hogy még mindig az egyik első reakció magamban, hogy "ó, csak túldramatizálod, nem is volt olyan rossz, ha te nem lettél volna ilyen túlérzékeny, nem viselt volna meg ennyire az egész").

Egy fél lépést a jobb oldali 22/2022-listával kapcsolatban is tettem, már kinéztem egy varrótanfolyamot, csak az időpontot nem- remélhetőleg ha bevállalok egy teljesen kezdőt, akkor kitisztulnak majd az alapok, és onnantól kevesebb lesz az elrontott szabásminta/utólsó pillanatban széteső részletek. A Samurai Drive-koncertről pedig csak észben kell tartanom, hogy jövő héten esedékes (még mindig végtelenül távolinak tűnik a március 31, egyáltalán a március, pedig lassan vége is).

It comes in waves

Daiga Ellaby, Unsplash

Az elmúlt pár hetem nyomokban tartalmazott normális-hétköznapi dolgokat is, sőt, kifejezetten klasszakat is, de érezni nem sokat éreztem belőle (és az, hogy most hajnali 3-kor a gép előtt üldögélek egy livestream-koncert-afterpartyt várva, az se feltétlenül tartozik a "normális" kategóriába, nyilván csak a jegy megvásárlása után néztem meg rendesen a kezdési időpontot, de ezzel együtt is megérte, főleg ha elkezdődik végre...) Persze a szokásos ritmust betartva a nagyon mélyponton sikerült találnom olyasmit, amivel ki tudtam rángatni magam (ez a podcast-rész), kb. egy hete próbálom követni az itt hallottakat, és most már kezd összeállni valami jobbá. Jövő héten próbálok óvatosan előrébb lépni az álláskeresésben is (bár a motivációm még mindig valahol a 0 környékén mozog, de ez így van már elég régóta, úgyhogy akár interjúzhatok is, és majd kiderül, mi lesz belőle).