 |
| Amanda E.White, Instagram |
Na, a reggel 9-es interjúm villámgyorsan véget ért, úgyhogy a kényelmes 10-es kezdés előtt (viszonylag büszke vagyok magamra, mert a napok többségén ideülök a gép elé tanulni/saját projekteket összerakni, de az ébredés és a 10 óra közti idő mindig elfolyik) még megpróbálom megfogalmazni ezt a bejegyzést (meg Instagramról beilleszteni egy képsorozat utolsó képét, de az első pár kísérlet alapján ezzel el is menne a mai nap, szóval... marad a printscreen :)
Nagyon szeretem a pszicho-insta oldalakat, a therapyforwomen, holistic.psychologist, alex_elle (vagy magyarul a Mély Levegő Projekt, Érzed Projekt...), és amikor láttam a fenti bejegyzést, elgondolkodtam rajta, hogy túlzásba viszem-e mostanában ezt az önelemzés-témát, hogy használok-e magamnak, vagy már ártok vele, hogy tényleg könnyebb lesz-e így, vagy csak megnyugtat, hogy tudok tenni valamit, akármit (ha már "tenni valamit", próbáltam a kis lépések módszerét bevetni a nagy-reménytelen-félelmetes területeken is, pár hete volt egy adománygyűjtés a 9.kerületben Ukrajnának, ahová vittünk is több szatyornyi tartós élelmiszert; a választások kapcsán pedig átjelentkeztem Pestre szavazni- de mindkettőt annyira értelmetlennek és kevésnek érzem).
Ez most a meta metája lesz, de... két dologra jöttem rá, az egyik egy árnyalatnyi, de lényeges különbség: nagyon sokáig azért önelemeztem és gondolkodtam ennyit a saját viselkedésemen, mert meg akartam találni, hogy tudnám magam olyasmivé formálni, amit mindenki elfogad és szeret, aki minden környezetbe beillik és tud kapcsolódni (...igen, pont annyira volt lehetetlen, mint amennyire így leírva annak tűnik, de amíg benne voltam, nem vettem észre); most pedig azért csinálom, hogy jobban megértsem magam, hogy jobban önmagam tudjak lenni (biztos vannak olyanok, akiknek ez magától is simán megy, hát... nekem nem).
Az insta-poszt-analógiánál maradva, nem olyan érzés, mint egy véget nem érő házfelújítás, inkább mint egy ásatás, ahol egyre átláthatóbbá válik az összkép, ahogy egyre több minden kerül elő a föld alól, és ahol nem én szabom meg az irányt/ azt, hogy milyennek kell lennie a végeredménynek, inkább csak próbálok nyitott lenni, és hagyom, hogy olyan legyen, amilyen.
A másik pedig, hogy bármennyit is gondolkodok, látok át és fedezek fel, igazi változást csak az hoz, ha másképp csinálok dolgokat, ha a nagy villanykörte-pillanatokat le tudom fordítani kis, mindennap ismétlődő tettekké, amik átformálják a már rögzült mintázatot- ezt viszont csak akkor tudom megtenni, ha előtte megértem, hogy mi a probléma (az utóbbi időben a szorongásomtól csak a nagyon segítőkész "VALAMI NEM JÓ!!!444!" üzenetek jönnek, intenzíven, viszont egyáltalán nem konkrétan).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése