 |
| Anastasiia Tarasova, Unsplash |
Az indulás reggelén legalább háromszor gondoltam meg magam, és még csak nem is a megszokott antiszoc okok miatt: B.-nek sikerült elég csúnyán lebetegednie szombaton, és vasárnap reggel én is félbetegen keltem, csak abban nem voltam biztos, hogy magyarázkodás szempontjából az a rosszabb, ha itthon maradok/csak egy későbbi napon megyek, vagy ha a külföldi airbnb-ben a szobámba elvonulva szenvedek/végigfertőzök mindenkit. Végül annyi döntött, hogy nem volt még hőemelkedésem se, meg hogy B. a tervezett családlátogatás helyett megbeszélte az anyukájával, hogy feljön hozzá, amíg nem vagyok itt, úgyhogy belevágtam - és persze, mint majdnem mindig, ott kiderült, hogy teljesen feleslegesen aggódtam (az elsőt leszámítva a többi napon teljesen rendben voltam, és minden második munkatársam végigköhögte a hetet, úgyhogy ha járt is körbe fertőzés, biztos, hogy több pontról származott).
Annyira kényelmesen ismerős érzés volt újra felszállni Barcelonában a reptérről induló metróra, továbbra is imádom ezt a várost - és pont ezért volt inkább hátrány, mint előny, hogy ez lett a helyszín, mert konkrétan nulla motivációm maradt ténylegesen egy lakásban ülni és kódolni/meetingelni napi 8+ órákat (nem volt szuper szigorúan mikromenedzselve, de azért nem is lehetett ellógni, volt egy konkrét nagy feladat, amit be kellett fejeznünk, meg többórás szakmai tervezgetések is). A társaság elég megosztott volt ilyen szempontból, páran teljesen jól elvoltak a sörükkel a lakásban, páran meg állandóan mentek volna- így legalább volt kihez csapódni az esti városnéző sétákra, de akármilyen sokáig is van nyitva ott minden, általában már csak sötétben jutottunk ki, a legtöbb bolt is épp ránk zárt, és olyan is volt, hogy már megálltak a metrók, az éjszakai buszokban pedig nem bízok, úgyhogy elég limitált volt a belvárosból is, hogy meddig tudunk eljutni.
Ami miatt a legjobban aggódtam, az a csoportdinamika volt- tudom magamról, hogy akár a párórás nagy munkahelyi rendezvényeken is szuper kényelmetlenül tudom érezni magam, ha nincs meg az a fix pár ember, akivel kényelmesen el tudok beszélgetni, és utána már befeszülök az egész miatt, nem találom a helyem, és beleolvadok a háttérbe (a legutóbbi csapatépítőn konkrétan ez történt). Most nagyjából erre a forgatókönyvre készültem, és inkább csak próbáltam elfogadni, ha kellemetlen, de aztán valahogy mindig jól alakult a helyzet, én se fagytam le annyira, és többnyire voltak olyanok körülöttem, akikkel kicsit mélyebbre tudtunk menni a normál small talk-nál, meglepően jókat bandáztunk azokkal is, akiket egyébként évek óta ismerek, és olyanokkal is, akikkel most találkoztam először (egyébként sose lehet előre tudni, mert az új frontendessel például online teljesen jókat beszélgettem eddig, élőben viszont annyira nem találtuk meg a hangot).
Az öt "igazi" bootcamp-napon végül végig együtt lógtam másokkal, nem volt olyan, hogy egy teljes estét a szobámba zárva töltöttem volna, de a motivációnak szánt "majd az utolsó napon megnézek mindent, amit szerettem volna, és végre nyaralás üzemmódba kapcsolok kicsit" majdnem meg lett fúrva - csütörtök délután élesítettünk egy új fejlesztést úgy, hogy péntek délelőtt kellett elhagyni a bérelt lakást, és szinte mindenki repült haza (hárman maradtunk turistáskodni), vagyis ha valami félremegy, konkrétan senki nem lett volna gépközelben. 100% biztos voltam benne, hogy másnap az ügyfélszolgálat üzeneteire fogunk kelni, és nagyjából igazam is lett- amikor kimentem a konyhába bekeverni a reggeli matchámat, az egyik frontendes már ott ült a gépe előtt, és akármennyire is tartottam tőle, hogy nem fogok tudni igazán segíteni, amiatt rosszabbul éreztem volna magam, ha teljesen egyedül hagyom a problémával, úgyhogy odaültem én is, és végül 10 körülre már össze is állt a megoldás (utána pedig nem voltam hajlandó céges chatet nézni). Óriási mázli, hogy ennyivel megúsztuk, de ha az én döntésem lett volna, biztos, hogy hétfőig nem megy ki semmi élesbe...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése