 |
| LuAnn Hunt, Unsplash |
Az elmúlt pár nyáron abból is éreztem az elrohanó időt és a túlélős hétköznapokat, hogy hiába imádom az ilyenkor megjelenő gyümölcsöket (főleg az epret), csak egyszer-kétszer tudtam venni, mire szinte észrevétlenül el is tűntek a környékbeli zöldségesektől, és tudomásul kellett vennem, hogy megint várhatok a felbukkanásukra majdnem egy évet (de amúgy nagyjából ugyanez történik még egy csomó olyasmivel, ami a tényleg át/megélt nyarat jelképezi a fejemben, strandra is csak egyszer-kétszer tudok eljutni, és máris itt a szeptember; a grillezéseket/szalonnasütéseket/Velencei-tavi kirándulásokat is csak tervezgetjük és elhalasztjuk.)
Idén valamennyivel jobb a helyzet, már májusban tényleg rengeteg epret ettem (és megtaláltam a legfinomabbakat az Pancs termelői piacán), de ezzel együtt is kicsit elszomorított, hogy ugyanúgy váratlanul, egyik pillanatról a másikra ért véget a szezon - most viszont szinte azonnal túl is léptem az őszibarackra, ami gyerekkoromban az egyik kedvenc gyümölcsöm volt, az elmúlt ~10 évben viszont valamiért eszembe se jutott. Kétnaponta visszajárok a zöldségesünkhöz készletet feltölteni, megtaláltam online a legjobb hámozási módszert (ami még így is vacakolós, de az íze miatt még a baracklétől ragadós konyhát is vállalom), ez kerül a mindennapi reggeli zabkásámra, és hétévégére már barackos galette-et tervezgetek. Nem mondom, hogy teljesen segített elmulasztani a nyaralás utáni szomorúságot (komolyan, van olyan, aki úgy jön haza egy külföldi útról, hogy "igen, ennyi tengerpart, újdonság, gyönyörű táj és kaland pont elég volt"?), de legalább áthidalja a napokat addig, amíg újra megtalálom az irányt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése