 |
| Metin Ozer, Unsplash |
Oké, ez a hét is mehetett volna simábban - erős kezdéssel hétfőn felmondott egy munkatársam (és keddtől már nem is dolgozott, sajnos valamiért nálunk nem hisznek a felmondási időben) - eredetileg azt hittem, hogy el lett küldve, kicsit úgy is volt megfogalmazva a búcsúüzenete, és lehetett is érezni, hogy mostanában frusztrált meg demotivált, de azért azt nem hittem, hogy ennyire rossz a helyzet.
Ez után a közvetlen főnököm és az egész IT vezetője versengett, hogy melyikőjük tud jobban stresszelni- mindketten rejtélyes "beszéljünk dolgokról"-üzeneteket küldtek és gyors meetingeket szerveztek, bár aztán kiderült, hogy mindketten főleg csak be akartak csekkolni, hogy hogy vagyok (meg ettől teljesen függetlenül hogy milyen az új srác, akit én terelgetek az első napokban). Szerencsére tudok annyira bízni a munkahelyben/vezetőségben, hogy simán felvállalhatom, hogy szorongást okoz, ha valaki elmegy (az pedig extra szorongást okoz, ha a távozásának/vele való elégedetlenségnek a fő indokai, hogy nem volt elég aktív és motivált és keveset szólt hozzá meetingeken, mert tudom magamról, hogy én is inkább ezen az oldalán mozgok a spektrumnak, bár teszek erőfeszítéseket, és próbálom kirángatni magam a komfortzónámból, de sose tudom, ez mennyire elég).
Kedden voltam szabadtéri jógaórán a Filozófusok kertjében, és bár tutira vissza fogok menni majd, ha már nem fáj a térdem/csuklóm, most kicsit nehéz volt benne maradni a pillanatban (de éreztem benne a potenciált). Hazafelé ugyanúgy sétáltam le a Hegyalján és át a hídon, mint ezerszer, amikor már arrafelé volt az irodánk, és elkapott az a rossz fajta nosztalgia, amikor csak a veszteséget érzem (pedig racionálisan végiggondolva nagyjából egy év volt az az időszak a majdnem ötből, amikor tényleg jól éreztem ott magam a csapatban), és utána benne is ragadtam pár napra ebben a szomorú-elveszett érzésben (és ez is csak plusz egy indok, amiért kezdem megkérdőjelezni ezt a teljesen remote, teljesen home office-dolgot - ha maradok is így, elég komoly lépéseket kellene tennem, hogy kevésbé érezzem magam elszigeteltnek).
Nem tudtam, hogy a teljesen betáblázott hétvége rontani vagy javítani fog a helyzeten, de a koncert tesómmal szuper volt (még a másnapos péntek is megérte), a tegnapi B.-család-látogatás pedig a szokásosnál egy kicsit nehezebb. Mióta igyekszem úgy felfogni, hogy ez egy tökéletes terep a mindfulness és kontrollálhatatlan negatív dolgok kizárásának gyakorlására, azóta azért kicsit jobban kezelem, nagyjából lepattant még a viszonylag extrém "vegyetek már saját lakást"-nyaggatás is, viszont most B.-nek voltak nem túl korrekt húzásai (mindig megy az iszapbirkózás azon, már amikor ott vagyunk, hogy mikor jövünk legközelebb, meg miért nem többször, és a nyomasztás határása B. most bedobált olyan programterveket, amiket velem egyáltalán nem beszélt meg, miután odafelé úton kiakadt azon, hogy így is mennyire zsúfolt már a nyár vége, és lehetőleg ne javasoljak már újabb programokat, mielőtt rendesen megszervezzük a következő pár hetet) - utána, közepesen higgadtan tudtunk beszélni róla, és ő is elismerte, remélhetőleg változtatni is fog majd rajta (a megbeszélés módjára elég büszke vagyok, mert nem robbantam már út közben, nem duzzogtam utólag, ő pedig nyitott volt a problémáimra és nem próbált minden áron meggyőzni róla, hogy nincs igazam - továbbra is B. az, akivel tanulom az egészséges konfliktuskezelési módszereket a katasztrófa családi minták után, de egyáltalán nem reménytelen a dolog).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése