Used to be

Alice Donovan Rouse, Unsplash

Én voltam az a lány, aki legszívesebben még huszonévesen is sütit reggelizett, ha csak megtehette (+tejeskávét, két cukorral), évente egyszer pedig szülinapi tortát (bárki bármit mond, a torták másnap reggel a legfinomabbak), szeme se rebbent, ha el kellett tünteni egy óriás Milkát (főleg ha karamellás volt), napi egy tábla csoki volt a minimum fogyasztása, és soha semmire nem mondta, hogy túl édes (amikor először hallottam a cukorterhelés tömény cukoroldatáról szörnyülködni embereket, biztos voltam benne, hogy én aztán simán bírnám...)

Eltelt pár év, elkezdtek jobban látszani a pluszkilók, szóval én is elkezdtem jobban odafigyelni, de azért még mindig bármikor jöhetett egy extra cukros belga goffri, csokiszósszal és tejszínhabbal, egy Chez Dodo-macaron, vagy egy sütitúra anyával, végigkóstolva Pest legjobb cukrászdáit. Része volt a személyiségemnek, hogy mennyire szeretem az édességeket, és hiába kezdtem odafigyelni arra, mit eszek, képtelen voltam elengedni őket. 

Teljesen véletlenül, kapcsolódó tünetek nélkül derült ki az inzulinrezisztenciám két éve, és egy kicsit megzuhantam tőle, de nem kellett gyógyszert szednem, csak *kicsit odafigyelni*. Egy éve másik endokrinológushoz kerültem (az eredeti orvoshoz nem volt több időpont, nem csak a belátható időn belül, hanem egyáltalán, örökre elfogyott), aki azt mondta, hogy nem javultak az értékek, el kell kezdenem gyógyszert szedni, akármennyire is próbáltam megúszni. És ez volt az a pont, ahol már kénytelen voltam egy vonalat húzni magamban - nincs több "de hát nyaralok"-fagyi, nincs több "épp rossz kedvem van, ez most belefér"-süti, nincs több "minden munkatársam Magnumot eszik, miért maradnék ki", nincs több cukor és kész. 

Egész jó lettem az alternatív utak megtalálásában (szerencsére Pesten azért egyre több a jó cukormentes cukrászda), de ami tényleg meglepő, hogy a konkrét határvonal miatt mennyire könnyű volt elengedni a korábban napi szinten evett édességeket, és megszabadulni attól a kontrollálatlan sóvárgástól is, amit addig semmi nem tudott igazán elmulasztani. Megszerettem a fanyarabb gyümölcsöket, a 85%-os étcsokit és a kávét feketén, és egy csomó más olyan ízt, ami egyébként rejtve maradt volna a cukor mögött. Nem mondom, hogy néha nem kap el az irigykedés, vagy szeretném csak egy hétvégére felfüggeszteni ezt az egészet, de gyanús, hogy ha elkezdenék lazítani a szabályokon, kártyavárként borulna minden elért eredmény. 

Distorted

A hét, amikor pont ugyanúgy csinálom a szombatot, mint az eggyel korábbit, mégis kicsit el van csúszva a múltkori tökéleteshez képest; amikor lerángatom magam futni, de a minimum három helyett két kör után feladom; amikor megtervezzük a tökéletes reggelit, fel is kelünk hozzá, de aztán öt percünk van enni, és rohanni is kell haza (de legalább Valahol Máshol Reggeliztünk, ez is egy aprócska mérföldkő vissza a normális felé); amikor a Pad Thai-ban kapok meglepi kesudiót a tészámba, de teljesen más a szósz, mint amit kértem; amikor elkap minket az eső rollerrel, de nagyjából el tudunk menekülni előle, és a rakpart még üresebb, mint általában, de túl gyorsan véget ér az út a Bálnáig; amikor hiába szeretném, nem akarnak összejönni olyan pillanatok, amikor éppen minden rendben van. 

Újrakezdtem a linót, az art journalt és a portrérajzolást is, de most még egyikben se találom a ritmust, csak tapogatózok, hogy merre kellene menni, mit tartsak meg, és mitől távolodjak el egy kicsit. Elkezdtem hallgatni az új Platon Karataev-albumot, és néha pont az, amire szükségem van, néha zavar, hogy mennyire beleragadnak a fejembe az Atoms sorai. 

Ami hiányozni fog

... ha majd vissza kell menni az irodába (ha egyáltalán vissza kell majd): 

... az az, hogy nem így fog kinézni az íróasztalom egy random munkanapon (egész délelőtt meetingek voltak, a többségük kamerával, akkor csak vágyakozva pislogtam oldalra a félkész linóra). 

Egy ideje már nem hordok Converse-t, de a tavaly decemberi költözésig őrizgettem azt a kettőt, ami végigkísérte a gimi végét és az egyemet (ez az egyik, a másikhoz még nem találtam meg a megfelelő keresőkifejezést, barna volt zöldes növénymintákkal és imádtam mindkettőt), túléltek hóesést és fesztiválos sártengert, Pestre költözést és a multis-magassarkús korszakomat is. 

Én még sohasem

Még sosem blogoltam telefonról, a Bazilikára néző kávézóteraszról, úgyhogy most muszáj volt kipróbálnom, akkor is, ha nem ez lesz a legösszeszedettebb blogbejegyzésem valaha...

Asszem, még fel se ébredtem rendesen, nagyon szürreális volt reggel úgy elindulni otthonról, hogy időre kell odaérni valahova (technikailag nekem nem, én csak azért vagyok itt, hogy B.-nek ne egy 15 kilós rollerrel a hóna alatt kelljen besétálnia az orvoshoz), azt hiszem, mégse akarok visszamenni az irodába.

Fura itt ülni, pont rálátok arra az épületre, ahol majdnem megkaptam életem első it-s állását 3 éve (szuper szimpatikus pici cég, jó hangulatú interjú a szakmai bénázásom ellenére is, rajtam kívül egyvalaki volt még versenyben a végén, csak nagyon kezdőnek éreztem magam ide, a másik helyen ismertebb és it-s körökben menő céghez nagyobb csapatba kerestek kevésbé rutinos fejlesztőt, ezért azt fogadtam el).

Nehéz nem arra gondolni, mi lenne más, ha akkor másképp döntök- van egy pár ilyen útelágazásom, a legtöbb "mi lett volna, ha..." munkahelyekhez kapcsolódik, de a 10+ éve tartó párkapcsolatom is elcsúszhatott volna már az első találkozás előtt annyin, hogy nem várnak rám a mínusz sok fokos decemberi délutánon, hanem elindulnak nélkülem, ahogy B. szerette volna...

Akkor biztos más ember lennék, máshol és mással élnék, de azért a HR-IT váltás is elég meghatározó a mostani életem szempontjából, és simán lehet, hogy nem működött volna a munkahelyem nélkül. Nem tudom, de csak egy délelőttre úgy belenéznék Párhuzamos Kami napjába...simán lehet, hogy csak túl nagy jelentőséget tulajdonítok egy munkahelynek, és minden kb ugyanígy nézne ki akkor is, de azért szeretném látni. 

Perfection

A tökéletes hétvégi nap összetevői:

- frissen sült Pékműhely-croissant eperrel reggelire (a mirelit croissant megmentette az egyébként kicsit monotonná váló karantén-reggeliket)

- pár kör futás úgy, hogy már érzem, kezdek visszarázódni

- rollerrel száguldani a lezárt rakparton a kora délutáni napsütésben

- piknik a fűben, plusz egy whippet, aki udvariasan, de határozottan odahozza a labdáját, mert közelebb vagyunk, és hamarabb el tudjuk dobni, mint a gazdái (nagyon szeretnénk egy saját whippetet)

- B.-vel egy pléden eldőlve nézni a lombokat, és nem gondolni semmi különösebbre (extra ritkán van ilyen, de az edzés+utána természet kombináció egész jól bevált)

- online után valódi-fémdobozos Sushi Go (kocsmakvíz helyett mostanában a BoardgameArenán társasozunk, és ott függtem rá, egyszerű, de érdekes, nagyon cuki grafikával, és meglepően jó vagyok benne)

- hazaút után fáradtan összebújni a kanapén (van az a fajta fáradtság, amit csak a legjobb fajta szabad levegőn töltött nyári nap tud előhozni)

Sokszoros

Korábban semmilyen kreatívkodásban nem sikerült még áttörnöm az offline-digitális határvonalat, a legeslegelső alkalom akkor volt, amikor egy Drawing Wiff Waffles-videó alatt együttrajzolgatás helyett összeállt a frissen eldöntött-beregisztrált blognévből a nyulas logó. 

Annyira tetszett így a füzetben, hogy még lendületből rákerestem, mennyire bonyolult valami fekete-fehér ceruzarajzot átalakítani egy képfájllá- nem tűnt vészesnek, és másfél napra el is nyelt a GIMP (ami a Photoshopnál is használhatatlanabbnak tűnt nagyon sokáig, de mostanában kezdek rájönni, hogy minden program kevésbé szörnyű, mint amilyennek látszik, ha ténylegesen veszem a fáradságot, és megnézem, hogy is működik...), ennek a végeredménye a mostani blog-fejléc. 

Egy minta-tervező kurzus miatt kanyarodtam vissza a témához - alapvetően az a cél, hogy mintás textilt tudjak majd csinálni a linóból kimetszett alakzatokkal (és ha végre megtanulok varrni, akkor ruhákat az anyagból), de vissza kellett lépnem párat, amikor rájöttem, hogy fogalmam sincs, hogy kell mintázatokat összerakni a véletlenszerűn kívül. Ugyan nincs Adobe Illustrator-om, ami a kurzushoz kellene,de most lepett meg másodjára a GIMP, mert nagyon könnyen lehet benne mintákat készíteni a már korábban átalakított rajzokból is (még ha nem is módosítható annyi ponton, mint ideális lenne, de lehet, hogy még ahhoz is találok infókat). Mindenesetre egy nyúl helyett most már egy egész kupacnyi van: 

... és a kakaóbab-csoki rajzokhoz is összeraktam egy mintatervet, ami akár már textilen is működhet:

Ahhoz képest, hogy továbbra se tudok rajzolni, nagyon tetszik mindkettő, a mintás kurzus végéig biztos, hogy fogok még próbálkozni a digitális verziókkal is, ha más nem is, de egy-két használható számítógép-háttér még születhet belőle. 

Valami rövidebb

NeONBRAND, Unsplash

Aggodalomra ad okot, hogy már több, mint három éve dolgozok fejlesztőként, és még mindig minden egyes közösen kódolós meeting előtt meg vagyok győződve róla, hogy most fog kiderülni, hogy fogalmam sincs az egészről. Eddig még megúsztam. Ma megint. És a mínusz tízes szintű motivációm is feljebb kúszott a pozitív tartományba (bár valószínűleg jobb lenne, ha blogírás helyett végre folytatnám a munkát, amíg még kitart a lendület...)