Én még sohasem

Még sosem blogoltam telefonról, a Bazilikára néző kávézóteraszról, úgyhogy most muszáj volt kipróbálnom, akkor is, ha nem ez lesz a legösszeszedettebb blogbejegyzésem valaha...

Asszem, még fel se ébredtem rendesen, nagyon szürreális volt reggel úgy elindulni otthonról, hogy időre kell odaérni valahova (technikailag nekem nem, én csak azért vagyok itt, hogy B.-nek ne egy 15 kilós rollerrel a hóna alatt kelljen besétálnia az orvoshoz), azt hiszem, mégse akarok visszamenni az irodába.

Fura itt ülni, pont rálátok arra az épületre, ahol majdnem megkaptam életem első it-s állását 3 éve (szuper szimpatikus pici cég, jó hangulatú interjú a szakmai bénázásom ellenére is, rajtam kívül egyvalaki volt még versenyben a végén, csak nagyon kezdőnek éreztem magam ide, a másik helyen ismertebb és it-s körökben menő céghez nagyobb csapatba kerestek kevésbé rutinos fejlesztőt, ezért azt fogadtam el).

Nehéz nem arra gondolni, mi lenne más, ha akkor másképp döntök- van egy pár ilyen útelágazásom, a legtöbb "mi lett volna, ha..." munkahelyekhez kapcsolódik, de a 10+ éve tartó párkapcsolatom is elcsúszhatott volna már az első találkozás előtt annyin, hogy nem várnak rám a mínusz sok fokos decemberi délutánon, hanem elindulnak nélkülem, ahogy B. szerette volna...

Akkor biztos más ember lennék, máshol és mással élnék, de azért a HR-IT váltás is elég meghatározó a mostani életem szempontjából, és simán lehet, hogy nem működött volna a munkahelyem nélkül. Nem tudom, de csak egy délelőttre úgy belenéznék Párhuzamos Kami napjába...simán lehet, hogy csak túl nagy jelentőséget tulajdonítok egy munkahelynek, és minden kb ugyanígy nézne ki akkor is, de azért szeretném látni.