Feel it all

Allef Vinicius, Unsplash

Ha visszagondolok a három napos hosszú hétvégére, olyan, mintha vékony szürke festékréteg takarná a konkrétumokat, csak az maradt meg, hogy végig nyúzott-álmos-nyűgös voltam, és hiába szabadultunk ki a lakásból rendesen a rollerek miatt (erre vártam lélegzet-visszafojtva már legalább március vége óta), legszívesebben maradtam volna itthon bekuckózva a kanapén; de amikor tényleg maradtam a kanapén, amiatt voltam nyűgös, hogy nem csinálok semmi értelmeset. Végigkísérte a múlt hetemet, hogy checklist-szerűen haladok, eltávolodva a konkrét feladattól, fejben valami fura senkiföldjén ragadva.

Két dolog jellemző rám már gyerekkorom óta, az egyik, hogy nagyon erősen élem meg az érzelmeket, a másik, hogy senki nem igazán tudja, többek közt én se, hogy mit lehetne kezdeni velük. Legkorábban óvodáskoromból emlékszem a körülöttem levő különböző felnőttek enyhén kétségbeesett "mi van már megint? miért nem vagy rendben? hogy lehet ezen ennyire kiborulni?"-jellegű reakcióira, és bevésődött, hogy a jó kislányok csendben vannak, és nem zavarják a környezetüket ilyesmivel. 

Később már  szinte művészi szintre emeltem a racionalizálást és saját magam elemzését (amivel azt hittem, hogy le is tudtam ezt az egész kérdéskört), és mindig ott volt bennem egy kép arról, mit "kellene" éreznem - ez nagyon sokáig nagyon messze volt a valós helyzettől. 

Az introvertált-téma, és főleg Susan Cain Quiet-je egy nagy lépés volt előre abban, hogy elengedjek egy adag teljesíthetetlen elvárást saját magammal kapcsolatban, és így már egy kicsit jobban ráláttam arra, hogy milyen vagyok igazából (ahelyett, hogy milyennek kellene lennem mindenféle mélyre ivódott elváráshalmaz szerint). Aztán fejbecsapott egy Ask Polly-cikk (mindenre, de tényleg mindenre van egy Ask Polly-cikk) ezzel a mondattal: "You have a bad habit of thinking yourself in tight circles instead of feeling.". Pontosan ez az, amit csinálni szoktam, azért, mert azt hiszem, hogy így uralhatom-formálhatom-átalakíthatom őket, ahelyett, hogy megélném azt, amit amúgy néha nagyon parttalan és fájdalmas megélni. Ehhez jön még pluszban az, hogy mennyire könnyen ráhangolódok mások (főleg negatív) érzéseire és viszem tovább őket a sajátomként anélkül, hogy egyáltalán észrevenném, hogy megtörténik, és kész is van az az állapot, hogy nagyon rosszul érzem magam, és csak sokáig tartó nyomozás után jövök rá (és nem is mindig), hogy mi váltotta ki. 

Még mindig inkább csak a felismerés szakaszában tartok- próbálok helyet csinálni az erős érzéseknek, megfigyelni őket, ahelyett, hogy menekülnék előlük és máshová terelném a figyelmem, vagy rosszul érezném magam amiatt, hogy nem működök egyszerűbben és racionálisabban (a problémamegoldástól érzem magam biztonságban, és nehéz szembenézni az eszköztelenségemmel). 

Ez is segít, most már sokkal kevesebbszer kap el az a tompa "minden rossz, és képtelen vagyok rendbehozni"-hangulat, ami korábban sokszor megjelent, kiegyensúlyozottabbak a napok, és hamarabb észreveszem, ha rossz irányba mozdulnék el. Ezzel együtt vannak ilyen időszakok, mint ez a hétvége, amikor csak kivárni tudom a szürkeség végét.