Queens

Lassan két éve volt életem legjobb koncertje- a top 4-ből (Foo Fighters-Kasabian-Arctic Monkeys-Queens of the Stone Age) nehéz egyet választani, de azért tudok, ha muszáj. Azt sokkal nehezebb eldönteni, hogy melyik kihagyottat bánom jobban, de sokáig úgy voltam vele, hogy a nagy stadionkoncerteken kis pöttynek lenni a hátsó sorban semmi értelme, biztos egy legendás együttes se fogja különösebben megerőltetni magát egy sokadik turnéidőpont miatt pont Budapesten; plusz frissen felmondva nem is tudtam volna kifizetni se a 2016-os Sziget-belépőt a Last Shadow Puppets miatt, se a tizenéves korom óta nonstop hallgatott RCHP-t. Tesómmal sokat gondolkodtunk rajta, hogy le tudnánk-e valahogy jutni Sopronba Linkin Parkra, ami mindkettőnknek meghatározó zenei élménye volt korábban, de aztán lebeszéltük egymást- túl bonyolult, nem jó az időzítés, biztos lesz még alkalom pótolni... Hát, nem lesz. Akkor döntöttem el, hogy többet nem hagyok ki semmi olyat, amit megbánhatok utólag, megoldom a pénzt valahogy, megoldom a jegyszerzést és sorban állást, de nem építhetek arra, hogy biztos lesz majd máskor egy ideális időpont. 

Így jutottam el még 2017-ben Foo Fighters-re, és még annál is nagyobb élmény volt, mint valaha gondoltam volna, utána még hetekig lebegtem, újrakezdtem a gitározást, újrakezdtem az "igazi" zenehallgatást, amit nagyjából az egyetem vége óta hanyagoltam.

Akkor még nem mertem bevállalni a küzdőteret, ülőhelyről, de nem annyira messziről néztem Dave Grohl-t fel-alá szaladgálni, pár héttel utána pedig életemben először a Sziget-nagyszínpad előtt vártam egy délutánt a Kasabianra (nagyjából 5 éven át végigfesztiváloztam a nyaraimat, de maradtam Debrecen környékén, plusz azokon a fesztiválokon, akik hajlandóak voltak sajtóbelépőt adni, és a Szigethez sose voltunk elég nagyok). Megérte, nem mondom, hogy nem, és mindig hálás leszek a két rutinosabb Kasabian-fan angol csajnak, akik mögöttem álltak, és akik már tudták, hogy mire lehet számítani, és engem is figyelmeztettek, hogy durva lesz- nélkülük jó párszor rámléptek volna. Imádtam a zenét, de nagyon kellett kapaszkodnom, hogy ne sodródjak el (az első soron kívül nem láttam volna sehonnan semmit, úgyhogy kapaszkodtam a korlátba, amennyire csak tudtam). 

Egy évvel később ugyanitt áztam rommá az Arctic Monkeys-ra várva (két koncerttel előtte még egymást győzküdtük tesómmal, hogy á, mindjárt el fog állni, egy koncerttel előtte már csak kibírni próbáltuk, pedig ha nem lett volna az időjárás és a pólóm, amiből ötpercenként csavartam ki a vizet, a War on Drugs is benne lenne a toplistában, de így csak arra emlékszem belőlük, hogy számolom vissza az extra lassan telő perceket nyolcig). 

A QOTSA viszont a Budapest Parkban volt, vagyis nem egy teljes délutánt kellett miattuk ott állnom, csak 2 órát (és azt is nagyjából feleslegesen, 10-20 embernél több nem kóborolt arrafelé kapunyitás előtt), rám egyáltalán nem jellemző módon átbeszélgettük a várakozási időt két másik szintén egyedül érkező csajjal, sima ügy volt az első sorba, tökéletes pozícióba helyezkedni, senki nem akart rámlépni, és végre (majdnem) annyira közel voltam a színpadhoz, amennyire szerettem volna. Flow volt az egész, még a fények is tökéletesek voltak, nemhogy a dalok, és bár a többi koncerten se igazolódott be a "csak egy random fellépés vagyunk nekik, miért tennének bármilyen erőfeszítesét is"-félelmem, itt kifejezetten éreztem, hogy ráhangolódtak a közönségre, nem csak egy előre összedobott, mindig ugyanolyan dallistán igyekeznek túllenni. Ha visszagondolok az elmúlt pár évemre, akkor a B.-vel közös utazásaink mellett ezek a kedvenc emlékeim. 

Idén eddig mínusz egy Pearl Jam, mínusz egy Aerosmith és mínusz egy Sziget-Foals a mérleg (nem mintha el mernék menni rájuk, ha nem maradnának el...), egyelőre még nem tudatosult igazán, de valószínűleg ez is benne van abban, hogy elképzelni se tudom, milyen lesz ez a nyár.