Used to be

Alice Donovan Rouse, Unsplash

Én voltam az a lány, aki legszívesebben még huszonévesen is sütit reggelizett, ha csak megtehette (+tejeskávét, két cukorral), évente egyszer pedig szülinapi tortát (bárki bármit mond, a torták másnap reggel a legfinomabbak), szeme se rebbent, ha el kellett tünteni egy óriás Milkát (főleg ha karamellás volt), napi egy tábla csoki volt a minimum fogyasztása, és soha semmire nem mondta, hogy túl édes (amikor először hallottam a cukorterhelés tömény cukoroldatáról szörnyülködni embereket, biztos voltam benne, hogy én aztán simán bírnám...)

Eltelt pár év, elkezdtek jobban látszani a pluszkilók, szóval én is elkezdtem jobban odafigyelni, de azért még mindig bármikor jöhetett egy extra cukros belga goffri, csokiszósszal és tejszínhabbal, egy Chez Dodo-macaron, vagy egy sütitúra anyával, végigkóstolva Pest legjobb cukrászdáit. Része volt a személyiségemnek, hogy mennyire szeretem az édességeket, és hiába kezdtem odafigyelni arra, mit eszek, képtelen voltam elengedni őket. 

Teljesen véletlenül, kapcsolódó tünetek nélkül derült ki az inzulinrezisztenciám két éve, és egy kicsit megzuhantam tőle, de nem kellett gyógyszert szednem, csak *kicsit odafigyelni*. Egy éve másik endokrinológushoz kerültem (az eredeti orvoshoz nem volt több időpont, nem csak a belátható időn belül, hanem egyáltalán, örökre elfogyott), aki azt mondta, hogy nem javultak az értékek, el kell kezdenem gyógyszert szedni, akármennyire is próbáltam megúszni. És ez volt az a pont, ahol már kénytelen voltam egy vonalat húzni magamban - nincs több "de hát nyaralok"-fagyi, nincs több "épp rossz kedvem van, ez most belefér"-süti, nincs több "minden munkatársam Magnumot eszik, miért maradnék ki", nincs több cukor és kész. 

Egész jó lettem az alternatív utak megtalálásában (szerencsére Pesten azért egyre több a jó cukormentes cukrászda), de ami tényleg meglepő, hogy a konkrét határvonal miatt mennyire könnyű volt elengedni a korábban napi szinten evett édességeket, és megszabadulni attól a kontrollálatlan sóvárgástól is, amit addig semmi nem tudott igazán elmulasztani. Megszerettem a fanyarabb gyümölcsöket, a 85%-os étcsokit és a kávét feketén, és egy csomó más olyan ízt, ami egyébként rejtve maradt volna a cukor mögött. Nem mondom, hogy néha nem kap el az irigykedés, vagy szeretném csak egy hétvégére felfüggeszteni ezt az egészet, de gyanús, hogy ha elkezdenék lazítani a szabályokon, kártyavárként borulna minden elért eredmény.