...and smashed up in bits

 

Cristina Gottardi, Unsplash

Valószínűleg sokkal pontosabban kell fogalmaznom, amikor a jövőbeli eseményekről gondolkodok- igen, egy emlékezetes estét szerettem volna, de lehetőleg nem olyat, ami kórházban végződik; romantikus, hogy hajnalban, szinte már napfelkeltében sétálunk haza, de ha ez azért van, mert órákig tartó gyaloglás és öt telefon-átkapcsolás után derült ki, hova rejtették a traumatológiai ügyeletet, az nem  az igazi (amúgy miután megtaláltuk őket végre, rendesek és alaposak voltak, de...); és a bakancslistámról se feltétlenül a kéztörés lett volna az az eddig még nem megtapasztalt élmény, aminek mindenképp bele kell férnie augusztus vágéig. Nyár... ennyi már tényleg elég volt, oké?

floating over nameless days

Kobby Mendez, Unsplash

Ez most a "nem látványos, de működik"-időszak, amikor szép lassan visszaépítem azt, ami miatt korábban szerettem a hétköznapjaimat, és ami nyáron eléggé szétcsúszott. Nagyon élvezem, hogy a ruha-szelektálás óta mennyire átlátható lett a szekrényem (hordani ugyanazt a három dolgot hordom, de ez ijesztően gyorsan változhat, ha a Vodafone betartja az SMS-ben küldött "otthoni szolgáltatásainkban átmeneti fennakadásokat tapasztalhatsz"-fenyegetést jövő hétfőtől csütörtökig, és kénytelen leszek az új irodából dolgozni), és most ezt kiterjesztettem a kozmetikumokra és sminkcuccokra is, ami elég durva időutazás volt (megtaláltam a tökéletes hővédő hajspray-t, de sajnos még valamikor 2016 körül, és mostanra már tényleg nem kellene használnom, akkor se, ha már nem gyártják). 

Közben az augusztus (és nagyjából az egész nyár) egy pillanat alatt eltelt, és azért jó lenne, ha pár dolog még beleférne: tartva a tavaly kezdett hagyományt, egyszer még szeretnék fröccsözni a naplementében a Szúnyog-szigeten, akkor is, ha már túl hidg van hozzá- tanulva a legutóbbi alkalomból most foglaltam asztalt a Wasserbe. Nagyon sajnáltam, hogy az egy időre hanyagolt, de a nyári road tripeken újra elővett Intim Torna Illegál már túl volt szinte az összes búcsúkoncertjén, mire rájöttem, hogy egyáltalán ez történik, de a Kobuciban lesz még egy utolsó utáni alkalom, amire még pont tudtam jegyet venni (szeptember 20-ig még hátha nem szabadul el nagyon a vírushelyzet, de ki tudja...)

Szomorú, hogy az év hátralevő részére maradt összesen 5 szabadnapom (úgy, hogy rég éreztem ennyire kiégettnek magam), de nem bántam meg, hogy inkább a mostani pécsi útra használtam fel őket, és nem tartalékoltam. Karácsony környékén majd kreatívnak kell lennem, de egyelőre próbálok legalább ezen nem aggódni.

Previous versions

 

Zoe, Unsplash

El se hiszem, de ha minden jól alakul, pár napon belül végre megszabadulhatok attól a három ikeás óriásszatyornyi, éveken és albérleteken át kerülgetett régi ruhámtól, amit már próbáltam elvinni a Swappisba, céges ruhacserét szervezni köré, megtalálni hozzá a legmegfelelőbb adományboltot, de egyik verzió se akart összejönni, cserébe a ruhák csak gyűltek... mostanában venni szinte egyáltalán nem is szoktam, mert egyszerűen nem találok semmit, ami tetszik (még mindig viszonylag keveset mászkálok emberek közt, és nincs honnan ihletet gyűjtenem), viszont egyre bátrabban tudom mondani valamire, hogy nem, nem az én színem/stílusom, nem érzem benne jól magam, nem kell, hogy csak álljon a szekrényben, hátha évekkel később újra felfedezem. Van egy ruhám, még a Promodból vettem évekkel ezelőtt, színes, mintás és elméletben tökéletes. Annyira szeretnék az a lány lenni, aki ilyen ruhákat hord, mégis mindig találtam valami kifogást, hogy épp miért nem jött el az ideáls pillanat hozzá: nem elég lapos a hasam, nem tudom mivel kombinálni, nincs hozzá elég meleg/hideg... és ma végre vettem egy nagy levegőt, és ez is belekerült az egyik szatyorba. 

Lassan arról is kezdem meggyőzni magam, hogy annyi kiló maradok, amennyi (ha a nyaralást, fröccsözéseket és meglepően sok lángost kihúztam drámai változások nélkül, akkor most már csak elhihetem, hogy ez egy viszonylag stabil állapot), viszont ez azt jelenti, hogy el kell engednem az összes farmert, ami lóg rajtam, és olyanokat szerezni, amik jók rám (ha csak nem akarom leggingsben végigcsinálni a következő fél évet, amire elég nagy a kísértés). Annyira szeretnék végre ihletet kapni valahonnan, legalább egyetlen ruhaboltot találni, amitől felcsillan a szemem, és ahol nem csak kényszerből veszem le a polcról a sokadik basic fekete topot, mert nincs kedvem semmi máshoz. 

Illustrated

 

Nem sok mindenhez van mostanában akár ihletem, akár energiám, szerencsére az art journallal azért kicsit tudok haladni (bár nehezen tudja visszaadni azt, amiben éppen vagyok, mert én se látom át túl jól). Ha éppen nem arra feszülök rá, hogy "mikor múlik már el" és "mikor áll már vissza a normális", csak vagyok és figyelek, akkor valamennyivel érthetőbb lesz; de sajnos megint visszacsúsztam a lejtőnek arra a pontjára, ahol ha valaki megkérdezni, hogy vagyok, csak a vállamat tudom vonogatni, hogy nem jól, ez most ilyen, de ennél részletesebben nem megy. (Emiatt a legutóbbi, végre-személyesen pszichó-alkalom se volt valami hatékony, csak még egy tétel az "ezt jobban kellene csinálnom"-listán.) Megkereshetem a pozitívumokat és lehetek hálás, vannak jó fordulatok és történnek izgalmas dolgok, de összességében akkor is muszáj beismernem legalább magamnak, hogy még mindig nagyon takaréklángon működök, és fogalmam sincs, hogy tudnék kijönni ebből az állapotból. 

Easy win

 

Anton, Unsplash

Minél tovább nem írok, annál jobban túldimenzionálom, hogy miről és mit is kellene, szóval... próbálom lazán venni, amennyire lehet, és visszazáródni egy nem túl mélyre nyúló bejegyzéssel. 

Erre a nyárra nincs igazi bakancslistám, csak azt terveztem óvatosan, hogy a Fran Palermo-Middlemist Red-Platon Karataev hármasból a lehető legtöbbnek a koncertjére eljutok (ha már a 2020-ban legtöbbet hallgatott zenék közt ott van mindhármuk új albuma), és úgy néz ki, sikerülhet akár még túlteljesítenem is a tervet: jövő csütörtökön Kobuci és Fran Palermo, sőt, szeptemberben végre tesómmal közös Platon a Müpában, velük ez már a harmadik alkalom lesz három hónapon belül, és remélhetőleg addigra megjelenik majd a magyar nyelvű új album (egy dal már kint is van róla).
A másik, strandolós vonalon is sikerült túllépnem a megszokott évi egy alkalmon (bár sajnos most a  szokásos helyszín, a Csillaghegyi pont kimaradt), volt pesti strand és vidéki strand, csobbanás szabadstrandon (majdnem-)Dunába és B. tesójáéknak a medencéjébe is.

Múlt héten csak sikerült összehozni a szabit, meg a pár napos Pécsen nyaralást is, amit annak ellenére is kiélveztünk, hogy villámgyorsan eltelt, és elég sok apróság alakulhatott volna jobban is. A Google Maps egyszerre volt a legjobb barátunk (amikor olyan helyeket sikerült rajta találnom, mint a N-Eozin grillterasz, ahol rögtön az első este a legjobb vacsit ettük a legszebb kilátással, vagy a Skoko, ahová kalandos volt feljutni, és épphogy sikerült elcsípni egy asztalt, de így is nagyon szerettük) és a legnagyobb ellenségünk (amikor strandolás után este 6 körül bolyongtunk a durván kihalt Zsolnay-negyedben, és minden étterem-opció vagy zárva volt, vagy már valami teljesen más nyílt a helyén). Ami miatt viszont büszke vagyok magamra, és ami nagyon sokat segített a kiszakadásban, az a viszonylagos online detox volt, amit már a nyaralás előtti hétvégén elkezdtem, és egészen a visszaérkezés délutánjáig betartottam: social media, blogok, Youtube, e-mailek és minden hasonló nélkül csináltam végig azt az időszakot, tényleg csak konkrét információkra kerestem rá, vagy hangoskönyvet hallgattam scribd-on. 

B.-vel kitaláltuk, hogy mi lesz a projekt, ami miatt nem ragadjunk bele a "vége a nyaralásnak, vége a nyárnak, nincs mit várni"-mocsárba: eldöntöttük, hogy a héten már tényleg szerzünk fűszernövényeket az ablakpárkányra (első próbálkozásként júliusban volt egy bazsalikomunk, ami fájdalmasan korai halált halt, de így is feldobott minden spagettit és salátát hetekig- őt nem is ültettük át az eredeti cserépből, másodjára már talán jobban fog menni.)
Futottunk miatta pár kört a környéken, de mostanra lett
- egy doboz, amiben kényelmesen elférnek majd
- egy tő menta, aminek az illatával tele van a lakás
- és a bazsalikom 2.0-t is elhoztuk a Lidlből, mert indokolatlanul optimisták vagyunk
(- a korianderről még folynak a tárgyalások, én imádom, B. utálja)
Délutánra szerzünk virágföldet is, és nagyon reménykedünk, hogy ha kapnak elég teret, vizet meg fényt, hosszú távon is megmaradjanak. 

So please, look at me

 

Lehet, hogy kicsit már értelmetlen, de azért még küzdök, nem adom a nyaramat- mindent megteszek, hogy emlékezzek a fénypontokra is, főleg azért, mert könnyű lenne felcímkéznem az egyre hosszabbra és hosszabbra nyúló heteket átmeneti időszaknak, amikor úgyis mindegy, mivel töltöm az időt, mert a hosszú táv annyira bizonytalan. Amikor már inkább hónapokról van szó (és még mindig semmivel nem vagyunk közelebb a végéhez), akkor muszáj átkeretezni, mert ismerem magam, simán bele tudok ragadni ebbe a szürke, kívülről megoldást váró helyzetbe, amikor minden nap egybefolyik. Pedig ott van életem első Kobuci-koncertje, ott van a tényleg, objektíven tökéletes lángos és a spontán séta az erdőben Normafánál (igen, én voltam az, aki virágos nyári ruhában és papucsban kószál a túraútvonalakon, de tényleg nem erre készültünk, csak megtetszett az ösvény), ott van a jövő heti szabi reménye, a kicsit hűvösebb esték a biciklitúra vagy teraszon fröccsözés lehetőségével. Sokkal több fér bele egy teljesen átlagos hétbe is, mint amit elhitetek magammal, amikor épp a kanapén bujkálok.