Lehet, hogy kicsit már értelmetlen, de azért még küzdök, nem adom a nyaramat- mindent megteszek, hogy emlékezzek a fénypontokra is, főleg azért, mert könnyű lenne felcímkéznem az egyre hosszabbra és hosszabbra nyúló heteket átmeneti időszaknak, amikor úgyis mindegy, mivel töltöm az időt, mert a hosszú táv annyira bizonytalan. Amikor már inkább hónapokról van szó (és még mindig semmivel nem vagyunk közelebb a végéhez), akkor muszáj átkeretezni, mert ismerem magam, simán bele tudok ragadni ebbe a szürke, kívülről megoldást váró helyzetbe, amikor minden nap egybefolyik. Pedig ott van életem első Kobuci-koncertje, ott van a tényleg, objektíven tökéletes lángos és a spontán séta az erdőben Normafánál (igen, én voltam az, aki virágos nyári ruhában és papucsban kószál a túraútvonalakon, de tényleg nem erre készültünk, csak megtetszett az ösvény), ott van a jövő heti szabi reménye, a kicsit hűvösebb esték a biciklitúra vagy teraszon fröccsözés lehetőségével. Sokkal több fér bele egy teljesen átlagos hétbe is, mint amit elhitetek magammal, amikor épp a kanapén bujkálok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése