Ami hiányozni fog

... ha majd vissza kell menni az irodába (ha egyáltalán vissza kell majd): 

... az az, hogy nem így fog kinézni az íróasztalom egy random munkanapon (egész délelőtt meetingek voltak, a többségük kamerával, akkor csak vágyakozva pislogtam oldalra a félkész linóra). 

Egy ideje már nem hordok Converse-t, de a tavaly decemberi költözésig őrizgettem azt a kettőt, ami végigkísérte a gimi végét és az egyemet (ez az egyik, a másikhoz még nem találtam meg a megfelelő keresőkifejezést, barna volt zöldes növénymintákkal és imádtam mindkettőt), túléltek hóesést és fesztiválos sártengert, Pestre költözést és a multis-magassarkús korszakomat is. 

Én még sohasem

Még sosem blogoltam telefonról, a Bazilikára néző kávézóteraszról, úgyhogy most muszáj volt kipróbálnom, akkor is, ha nem ez lesz a legösszeszedettebb blogbejegyzésem valaha...

Asszem, még fel se ébredtem rendesen, nagyon szürreális volt reggel úgy elindulni otthonról, hogy időre kell odaérni valahova (technikailag nekem nem, én csak azért vagyok itt, hogy B.-nek ne egy 15 kilós rollerrel a hóna alatt kelljen besétálnia az orvoshoz), azt hiszem, mégse akarok visszamenni az irodába.

Fura itt ülni, pont rálátok arra az épületre, ahol majdnem megkaptam életem első it-s állását 3 éve (szuper szimpatikus pici cég, jó hangulatú interjú a szakmai bénázásom ellenére is, rajtam kívül egyvalaki volt még versenyben a végén, csak nagyon kezdőnek éreztem magam ide, a másik helyen ismertebb és it-s körökben menő céghez nagyobb csapatba kerestek kevésbé rutinos fejlesztőt, ezért azt fogadtam el).

Nehéz nem arra gondolni, mi lenne más, ha akkor másképp döntök- van egy pár ilyen útelágazásom, a legtöbb "mi lett volna, ha..." munkahelyekhez kapcsolódik, de a 10+ éve tartó párkapcsolatom is elcsúszhatott volna már az első találkozás előtt annyin, hogy nem várnak rám a mínusz sok fokos decemberi délutánon, hanem elindulnak nélkülem, ahogy B. szerette volna...

Akkor biztos más ember lennék, máshol és mással élnék, de azért a HR-IT váltás is elég meghatározó a mostani életem szempontjából, és simán lehet, hogy nem működött volna a munkahelyem nélkül. Nem tudom, de csak egy délelőttre úgy belenéznék Párhuzamos Kami napjába...simán lehet, hogy csak túl nagy jelentőséget tulajdonítok egy munkahelynek, és minden kb ugyanígy nézne ki akkor is, de azért szeretném látni. 

Perfection

A tökéletes hétvégi nap összetevői:

- frissen sült Pékműhely-croissant eperrel reggelire (a mirelit croissant megmentette az egyébként kicsit monotonná váló karantén-reggeliket)

- pár kör futás úgy, hogy már érzem, kezdek visszarázódni

- rollerrel száguldani a lezárt rakparton a kora délutáni napsütésben

- piknik a fűben, plusz egy whippet, aki udvariasan, de határozottan odahozza a labdáját, mert közelebb vagyunk, és hamarabb el tudjuk dobni, mint a gazdái (nagyon szeretnénk egy saját whippetet)

- B.-vel egy pléden eldőlve nézni a lombokat, és nem gondolni semmi különösebbre (extra ritkán van ilyen, de az edzés+utána természet kombináció egész jól bevált)

- online után valódi-fémdobozos Sushi Go (kocsmakvíz helyett mostanában a BoardgameArenán társasozunk, és ott függtem rá, egyszerű, de érdekes, nagyon cuki grafikával, és meglepően jó vagyok benne)

- hazaút után fáradtan összebújni a kanapén (van az a fajta fáradtság, amit csak a legjobb fajta szabad levegőn töltött nyári nap tud előhozni)

Sokszoros

Korábban semmilyen kreatívkodásban nem sikerült még áttörnöm az offline-digitális határvonalat, a legeslegelső alkalom akkor volt, amikor egy Drawing Wiff Waffles-videó alatt együttrajzolgatás helyett összeállt a frissen eldöntött-beregisztrált blognévből a nyulas logó. 

Annyira tetszett így a füzetben, hogy még lendületből rákerestem, mennyire bonyolult valami fekete-fehér ceruzarajzot átalakítani egy képfájllá- nem tűnt vészesnek, és másfél napra el is nyelt a GIMP (ami a Photoshopnál is használhatatlanabbnak tűnt nagyon sokáig, de mostanában kezdek rájönni, hogy minden program kevésbé szörnyű, mint amilyennek látszik, ha ténylegesen veszem a fáradságot, és megnézem, hogy is működik...), ennek a végeredménye a mostani blog-fejléc. 

Egy minta-tervező kurzus miatt kanyarodtam vissza a témához - alapvetően az a cél, hogy mintás textilt tudjak majd csinálni a linóból kimetszett alakzatokkal (és ha végre megtanulok varrni, akkor ruhákat az anyagból), de vissza kellett lépnem párat, amikor rájöttem, hogy fogalmam sincs, hogy kell mintázatokat összerakni a véletlenszerűn kívül. Ugyan nincs Adobe Illustrator-om, ami a kurzushoz kellene,de most lepett meg másodjára a GIMP, mert nagyon könnyen lehet benne mintákat készíteni a már korábban átalakított rajzokból is (még ha nem is módosítható annyi ponton, mint ideális lenne, de lehet, hogy még ahhoz is találok infókat). Mindenesetre egy nyúl helyett most már egy egész kupacnyi van: 

... és a kakaóbab-csoki rajzokhoz is összeraktam egy mintatervet, ami akár már textilen is működhet:

Ahhoz képest, hogy továbbra se tudok rajzolni, nagyon tetszik mindkettő, a mintás kurzus végéig biztos, hogy fogok még próbálkozni a digitális verziókkal is, ha más nem is, de egy-két használható számítógép-háttér még születhet belőle. 

Valami rövidebb

NeONBRAND, Unsplash

Aggodalomra ad okot, hogy már több, mint három éve dolgozok fejlesztőként, és még mindig minden egyes közösen kódolós meeting előtt meg vagyok győződve róla, hogy most fog kiderülni, hogy fogalmam sincs az egészről. Eddig még megúsztam. Ma megint. És a mínusz tízes szintű motivációm is feljebb kúszott a pozitív tartományba (bár valószínűleg jobb lenne, ha blogírás helyett végre folytatnám a munkát, amíg még kitart a lendület...)

Queens

Lassan két éve volt életem legjobb koncertje- a top 4-ből (Foo Fighters-Kasabian-Arctic Monkeys-Queens of the Stone Age) nehéz egyet választani, de azért tudok, ha muszáj. Azt sokkal nehezebb eldönteni, hogy melyik kihagyottat bánom jobban, de sokáig úgy voltam vele, hogy a nagy stadionkoncerteken kis pöttynek lenni a hátsó sorban semmi értelme, biztos egy legendás együttes se fogja különösebben megerőltetni magát egy sokadik turnéidőpont miatt pont Budapesten; plusz frissen felmondva nem is tudtam volna kifizetni se a 2016-os Sziget-belépőt a Last Shadow Puppets miatt, se a tizenéves korom óta nonstop hallgatott RCHP-t. Tesómmal sokat gondolkodtunk rajta, hogy le tudnánk-e valahogy jutni Sopronba Linkin Parkra, ami mindkettőnknek meghatározó zenei élménye volt korábban, de aztán lebeszéltük egymást- túl bonyolult, nem jó az időzítés, biztos lesz még alkalom pótolni... Hát, nem lesz. Akkor döntöttem el, hogy többet nem hagyok ki semmi olyat, amit megbánhatok utólag, megoldom a pénzt valahogy, megoldom a jegyszerzést és sorban állást, de nem építhetek arra, hogy biztos lesz majd máskor egy ideális időpont. 

Így jutottam el még 2017-ben Foo Fighters-re, és még annál is nagyobb élmény volt, mint valaha gondoltam volna, utána még hetekig lebegtem, újrakezdtem a gitározást, újrakezdtem az "igazi" zenehallgatást, amit nagyjából az egyetem vége óta hanyagoltam.

Akkor még nem mertem bevállalni a küzdőteret, ülőhelyről, de nem annyira messziről néztem Dave Grohl-t fel-alá szaladgálni, pár héttel utána pedig életemben először a Sziget-nagyszínpad előtt vártam egy délutánt a Kasabianra (nagyjából 5 éven át végigfesztiváloztam a nyaraimat, de maradtam Debrecen környékén, plusz azokon a fesztiválokon, akik hajlandóak voltak sajtóbelépőt adni, és a Szigethez sose voltunk elég nagyok). Megérte, nem mondom, hogy nem, és mindig hálás leszek a két rutinosabb Kasabian-fan angol csajnak, akik mögöttem álltak, és akik már tudták, hogy mire lehet számítani, és engem is figyelmeztettek, hogy durva lesz- nélkülük jó párszor rámléptek volna. Imádtam a zenét, de nagyon kellett kapaszkodnom, hogy ne sodródjak el (az első soron kívül nem láttam volna sehonnan semmit, úgyhogy kapaszkodtam a korlátba, amennyire csak tudtam). 

Egy évvel később ugyanitt áztam rommá az Arctic Monkeys-ra várva (két koncerttel előtte még egymást győzküdtük tesómmal, hogy á, mindjárt el fog állni, egy koncerttel előtte már csak kibírni próbáltuk, pedig ha nem lett volna az időjárás és a pólóm, amiből ötpercenként csavartam ki a vizet, a War on Drugs is benne lenne a toplistában, de így csak arra emlékszem belőlük, hogy számolom vissza az extra lassan telő perceket nyolcig). 

A QOTSA viszont a Budapest Parkban volt, vagyis nem egy teljes délutánt kellett miattuk ott állnom, csak 2 órát (és azt is nagyjából feleslegesen, 10-20 embernél több nem kóborolt arrafelé kapunyitás előtt), rám egyáltalán nem jellemző módon átbeszélgettük a várakozási időt két másik szintén egyedül érkező csajjal, sima ügy volt az első sorba, tökéletes pozícióba helyezkedni, senki nem akart rámlépni, és végre (majdnem) annyira közel voltam a színpadhoz, amennyire szerettem volna. Flow volt az egész, még a fények is tökéletesek voltak, nemhogy a dalok, és bár a többi koncerten se igazolódott be a "csak egy random fellépés vagyunk nekik, miért tennének bármilyen erőfeszítesét is"-félelmem, itt kifejezetten éreztem, hogy ráhangolódtak a közönségre, nem csak egy előre összedobott, mindig ugyanolyan dallistán igyekeznek túllenni. Ha visszagondolok az elmúlt pár évemre, akkor a B.-vel közös utazásaink mellett ezek a kedvenc emlékeim. 

Idén eddig mínusz egy Pearl Jam, mínusz egy Aerosmith és mínusz egy Sziget-Foals a mérleg (nem mintha el mernék menni rájuk, ha nem maradnának el...), egyelőre még nem tudatosult igazán, de valószínűleg ez is benne van abban, hogy elképzelni se tudom, milyen lesz ez a nyár. 

Feel it all

Allef Vinicius, Unsplash

Ha visszagondolok a három napos hosszú hétvégére, olyan, mintha vékony szürke festékréteg takarná a konkrétumokat, csak az maradt meg, hogy végig nyúzott-álmos-nyűgös voltam, és hiába szabadultunk ki a lakásból rendesen a rollerek miatt (erre vártam lélegzet-visszafojtva már legalább március vége óta), legszívesebben maradtam volna itthon bekuckózva a kanapén; de amikor tényleg maradtam a kanapén, amiatt voltam nyűgös, hogy nem csinálok semmi értelmeset. Végigkísérte a múlt hetemet, hogy checklist-szerűen haladok, eltávolodva a konkrét feladattól, fejben valami fura senkiföldjén ragadva.

Két dolog jellemző rám már gyerekkorom óta, az egyik, hogy nagyon erősen élem meg az érzelmeket, a másik, hogy senki nem igazán tudja, többek közt én se, hogy mit lehetne kezdeni velük. Legkorábban óvodáskoromból emlékszem a körülöttem levő különböző felnőttek enyhén kétségbeesett "mi van már megint? miért nem vagy rendben? hogy lehet ezen ennyire kiborulni?"-jellegű reakcióira, és bevésődött, hogy a jó kislányok csendben vannak, és nem zavarják a környezetüket ilyesmivel. 

Később már  szinte művészi szintre emeltem a racionalizálást és saját magam elemzését (amivel azt hittem, hogy le is tudtam ezt az egész kérdéskört), és mindig ott volt bennem egy kép arról, mit "kellene" éreznem - ez nagyon sokáig nagyon messze volt a valós helyzettől. 

Az introvertált-téma, és főleg Susan Cain Quiet-je egy nagy lépés volt előre abban, hogy elengedjek egy adag teljesíthetetlen elvárást saját magammal kapcsolatban, és így már egy kicsit jobban ráláttam arra, hogy milyen vagyok igazából (ahelyett, hogy milyennek kellene lennem mindenféle mélyre ivódott elváráshalmaz szerint). Aztán fejbecsapott egy Ask Polly-cikk (mindenre, de tényleg mindenre van egy Ask Polly-cikk) ezzel a mondattal: "You have a bad habit of thinking yourself in tight circles instead of feeling.". Pontosan ez az, amit csinálni szoktam, azért, mert azt hiszem, hogy így uralhatom-formálhatom-átalakíthatom őket, ahelyett, hogy megélném azt, amit amúgy néha nagyon parttalan és fájdalmas megélni. Ehhez jön még pluszban az, hogy mennyire könnyen ráhangolódok mások (főleg negatív) érzéseire és viszem tovább őket a sajátomként anélkül, hogy egyáltalán észrevenném, hogy megtörténik, és kész is van az az állapot, hogy nagyon rosszul érzem magam, és csak sokáig tartó nyomozás után jövök rá (és nem is mindig), hogy mi váltotta ki. 

Még mindig inkább csak a felismerés szakaszában tartok- próbálok helyet csinálni az erős érzéseknek, megfigyelni őket, ahelyett, hogy menekülnék előlük és máshová terelném a figyelmem, vagy rosszul érezném magam amiatt, hogy nem működök egyszerűbben és racionálisabban (a problémamegoldástól érzem magam biztonságban, és nehéz szembenézni az eszköztelenségemmel). 

Ez is segít, most már sokkal kevesebbszer kap el az a tompa "minden rossz, és képtelen vagyok rendbehozni"-hangulat, ami korábban sokszor megjelent, kiegyensúlyozottabbak a napok, és hamarabb észreveszem, ha rossz irányba mozdulnék el. Ezzel együtt vannak ilyen időszakok, mint ez a hétvége, amikor csak kivárni tudom a szürkeség végét.