Friday I'm at home

Adrian Fernández, Unsplash

Tegnap ezer éve először egyedül voltam itthon, és nagyon élveztem, hogy a kanapén összegömbölyödve youtube-os elemzésekkel és Netflix-dokumentumfilmekkel (Laverne Cox nagyon jó volt az Orange is the New Black-ben, és a transz karaktereket középpontba helyező Pose is zseniális- szomorú, hogy ez volt kb. az egyetlen pozitív ellenpélda) tölthetem az egész estét. Mindig is szerettem azokat a videókat, amik valamilyen szempontból mélyen belemerülve szétszedtek egy filmet vagy jelenséget (ez az örök kedvencem, előtte sose figyeltem még a vágásra, de azóta már sokszor nem tudom nem észrevenni; ráadásul a Big Little Lies-t csak ezután, emiatt néztem meg, és így sokkal érdekesebb volt). 

Mostanában nagyon rákattantam a Take videóira  (aki szerint Ted Mosby gonosz, azzal biztos, hogy jóban leszek - utólag már csak az fura, hogy amikor először néztem végig a How I Met Your Mother-t, akkor mennyire nem tűnt fel, az újranézésnél viszont nehéz volt elvonatkoztatni tőle), és tegnap önmagamat is meglepve pont egy Lizzóról szóló elemzés hagyta a legmélyebb nyomot. Eredetileg nem sokat tudtam róla, csak azt, hogy mekkora kultusza van body positivity-körökben, és párszor már belehallgattam a dalaiba, de nagyon nem az én világom. Messziről inkább túlzott egónak tűnt az, ami a videó alapján 100%-os önelfogadás és önszeretet- abszolút magát helyezi az első helyre, pontosan úgy van rendben, ahogy van, de nem külső szempontok alapján vagy másokhoz képest határozza meg a saját értékét, és nem lehúz, hanem felemel másokat is. Biztos, hogy a felszín alatt neki se ennyire egyszerű és könnyű ez a hozzáállás, de jó volt színpadon látni valakit, akinek ez a fő üzenete. 

Tükör

Min An, Pexels

Most megint összezsúfolódott két (és fél) napba a szociális életem, és nagyon kontrasztos volt a két különböző élmény. Érdekes, de vannak olyan emberek, akikben egyáltalán nem tükröződik vissza belőlem semmi, az a típus, akinek teljesen lényegtelen, hogy rajta kívül van valaki más is a beszélgetésben, csak egy sima felület kell, ahová mehetnek a gondolatai, és lehet érezni, hogy amikor nem ő beszél, csak arra vár, hogy mikor csaphat le a levegővételnyi szünetre és folytathassa a monológot. Nagyon fárasztó, ritka kivételekkel- sok ember van tele érdekes gondolatokkal, de a legritkább esetben ők azok, akik a legerősebb hang egy társaságban. 

Nagyon könnyű és nagyjából ösztönös ilyenkor magamat hibáztatni, mélyen belém ivódott a "társaság középpontja=jó, csendes és zárkózott=rossz" kettősség, hogy velem nem stimmel valami, ha nem tudok kapcsolódni a nagy hangon előadott sztorik sorához, és azért nem figyelnek rám, mert nem vagyok elég érdekes, nekem kell változnom. (Ezért nehéz úgy felnőni, hogy az extrovertált az alapbeállítás... egyébént van egy olyan introvertált-extrovertált elméletem, hogy az extrók sokkal kevesebb időt töltenek a saját fejükbe ragadva és a helyzetet analizálva, ami kellemes lehet, de rajtuk látok őszinte értetlenséget a legtöbbször akkor is, ha valaki teljesen másként gondolkodik vagy viselkedik, mint ők.)

Aztán néha jön egy olyan fröccsözős nyáreste, mint a tegnapi is, amikor nem kell sem ugrálva és integetve kikövetelni a figyelmet, sem a sarokba szorulva láthatatlannak érezni magam, és bár órákon át tart a beszélgetés, nem lefáradok, hanem töltődök tőle. Figyelnek rám, látják, hogy milyen vagyok, értik az árnyalatait is annak, amit mondok, anélkül, hogy magyarázkodnom kellene. Rendszeres időközönként annyira kell egy ilyen is, hogy kicsit megnyugtasson arról, hogy mégiscsak van értelme néha kimenni a biztonságos kis szobámból a többi ember közé. 

Pillanatstop

GREG KANTRA, Unsplash

Nem múlt el, sőt, megtalált egy nagyon rossz hír: 

Tom Meighan is stepping down from Kasabian by mutual consent. Tom has struggled with personal issues that have affected his behaviour for quite some time and now wants to concentrate all his energies on getting his life back on track. We will not be commenting further.

— KasabianHQ (@KasabianHQ) July 6, 2020

 és aztán annak egy még rosszabb folytatása: 

Now that the legal proceedings have been concluded, we can comment on the departure of Tom Meighan from the band. Full statement below. Kasabian x pic.twitter.com/vP7Y61sxQA

— KasabianHQ (@KasabianHQ) July 7, 2020

 (tulajdonképpen vadidegenekről van szó? igen. ismertem őket személyesen? nem. érint ez engem bármilyen módon? ó igen. annyira összefonódott körülöttem az elmúlt pár évben a legtöbb nekem fontos dolog a zenével és a kedvenc együtteseimmel, annyira benne vannak a legjobb pillanataimban és minden apróságban, ami körülvesz: a Spotify-listáim, az egyetlen együtteses pólóm, a tetoválásom jelentése, a blogom neve, a dalszövegek, amik hívatlanul is, de felbukkannak a fejemben... És tele vagyok bizonytalan rossz érzéssel meg kérdésekkel, hogy kell-e, hogy egy együttes tagja jó ember legyen ahhoz, hogy élvezhető maradjon a korábbi zenéjük, tudják-e így folytatni bármilyen formában, mikortól fog nem ez eszembe jutni, ha belefutok a dalaikba.) 

Úgyhogy kedden szabadságra küldtem magam minden olyasmitől, amiről úgy tűnt, hogy túlzásba viszem csak azért, hogy érezzem, csinálok valamit, de igazából bujkálás magam elől- a blogírás is ebbe a kategóriába tartozik (mióta elkezdtem/újrakezdtem, ha nem is írtam mindennap bejegyzést, de mindennap legalább ránéztem a felületre, és gondolkodtam, hogy mivel folytassam). 

Tartottam egy egynapos online detoxot, ami nagyon felszabadító volt, direkt belassítottam, élveztem az apróságokat, amik körülvesznek, és igyekszem visszahozni az egyesúlyt, ami mostanában erőteljesen billeg. 

(Közben azért fél szemmel figyelem mások bejegyzéseit, és szuper látni, hogy haladnak a kihívások is - már kezd körvonalazódni belőle a következő kör, lassan jövök a konkrétumokkal :)

Slipped and fell into the deep end

Általában ha magamtól ébredek még 7 előtt egy hétköznapon, az azt jelenti, hogy nagyon izgatott és motivált vagyok valamivel kapcsolatban, és szuper hatékony a reggelem: zöld tea, meditáció, egészséges reggeli, haladok a saját kis kreatív projektjeimmel, még mielőtt kénytelen lennék eldobni mindent a munka miatt (és már délelőtt úgy érzem, volt értelme ennek a napnak). 

Ma viszont szétestem, már mielőtt hozzá tudtam volna nyúlni bármihez- a motiváció szorongássá és céltalan feszültséggé erősödött, kapkodtam, online ragadtam, semmit nem kezdtem el, csak bolyongtam Pinteresten és gyűjtöttem a fotókat, amiket le akarok rajzolni, pedig most is vagy három van folyamatban, és legalább öt másik betervezve... és már munkakezdés előtt tompa és megviselt voltam. Nagyon zavar, amikor mindent jól csinálok, mint bármikor máskor, mégis teljes káosz a vége. 

Nem is tudtam, hogy azért vagyok stresszes, mert túl keveset aludtam, vagy a reggeli bénázásom miatt, vagy előérzet a munkanappal kapcsolatban, de már elegem van az egész hétfőből, csak össze akarok gömbölyödni az ágyon, és Cage the Elephant-et hallgatni, amíg el nem múlik. 

Véletlenek

Daniel Cheung, Unsplash

Eddig még csak nagyon ritkán fordult elő, hogy online megismert emberekkel személyesen is találkoztam, és egyetlenegy olyan eset, ahol ebből barátság lett, viszont az a barátság meghatározó volt az elmúlt pár évben. 

Egyetemen még többé-kevésbé adott volt egy, az évfolyamtársakból álló baráti társaság, alapképzés alatt szorosabban, mester alatt már lazábban, de azért megvolt körülöttem egy olyan biztonsági háló, ami teljesen felszívódott, miután Pestre költöztem és dolgozni kezdtem. Olyan emberrel is megszakadt a kapcsolat, akivel egyébként azt gondoltam, hogy bármi is legyen, barátok maradunk- és ráadásul technikailag az én döntésem volt, hogy nem akarom folytatni a teljesen kiüresedett messenger-üzenetváltásokat, amikor tudom, hogy semmiben nem számíthatok a másikra, abban sem, hogy minimális erőfeszítéseket tegyen, ha nem róla és az ő problémáiról van szó (el kellett telnie egy elég hosszú időszaknak, mióta jobban rálátok arra, amit én rontottam el, ilyen is volt bőven, de alapvetően akkor is egy óriási csalódás volt az egész). 

A munkahelyi ismerősökkel ritkán találtam meg a közös hangot- az első két helyen teljesen ufónak éreztem magam, és ha voltak is szimpi emberek, sose  futottunk össze szabadidőben is; aztán jött  a harmadik hely, harmadik csapat, és teljesen váratlanul onnan kialakult egy olyan kör, akikkel még a mai napig legalább párhavonta fröccsözünk és dumálunk egyet. 

Viszont amíg éppen itthon voltam és kódolni tanultam, nem nagyon volt körülöttem senki B.-n kívül, és éreztem, hogy muszáj lesz végre kilépni a kényelmes kis biztonsági zónámból, ha ezen változtatni akarok. Egy online tréninghez kapcsolódó facebook-csoportban dobott be egy résztvevő egy-két programötletet, ha valakinek lenne kedve hozzá- az egyik ilyen egy kocsmakvíz volt, amit már régóta szerettem volna kipróbálni, de sose volt hozzá csapatom. Majdnem lebeszéltem róla magam, konkrétan aznap öt perccel a megbeszélt időpont előtt is vissza akartam fordulni ("vadidegen csajok, biztos kínos csend lesz végig, vagy mindenki más a fejem fölött beszél majd, és észre se veszik, hogy ott vagyok"), de vettem egy nagy levegőt, és bementem. 

Végül összesen hárman jöttünk el, ezek közül az egyik lánnyal azóta összesen egyszer találkoztam, egy másik kvízen, viszont A.-val, aki eredetileg is bedobta az ötletet, azóta is kb. minden héten van valamilyen közös programunk- nagyon sokáig a kvíz (a kocsmakvíz-csapatunk harmadik tagja egy olyan volt egyetemi évfolyamtársam lett, akivel előtte nem annyira voltunk jóban, de neki is megtetszett ez az egész, a negyedik pedig az a srác, akit eredetileg A. hozott magával, és akivel azóta már összeházasodtak, ott voltunk az esküvőn :), ritkán hagytunk ki akár egy alkalmat is, amíg még ki lehetett menni az emberek közé, de szabadulószobában és társasozni is voltunk, most épp ezt csináljuk online formában, ameddig újra biztonságos nem lesz bemerészkedni a kocsmákba. Durva, hogy milyen apróságon múlt az, hogy ez az egész kialakulhatott, és valamennyire reményt is ad, hogy rohadt nehéz, de mégiscsak van rá minimális esély, hogy új barátokat találok, néha teljesen váratlan helyeken. 

Hello darkness

Amikor még nem nagyon lehetett jó indok nélkül kimenni a lakásból (és a "már megint elfogyott itthonról a linó" nem tartozott ebbe a kategóriába), heti rendszerességgel rendeltem online kreatív boltokból, ezért mostanra minden lehetséges hirdetési felületem tele van velük. Nagyon büszke voltam magamra, hogy nem csábultam el egyik reklám miatt se, nem impulzusvásárltam kreatív cuccokat, amikhez utána hozzá se nyúlok; használtam a meglevőket, és csak akkor tölöttem fel a készleteimet, ha tényleg szükség volt rá.

Aztán jött a szénceruza. Nem tudom, miért, előtte eszembe se jutott, hogy szénnel akarok kísérletezni, de valamiért minél többször láttam a facebook-feedembe rejtve, annál jobban meggyőztem magam, milyen szuper lenne a portrérajzoláshoz... múlt héten megvettem (nem az online webshopból, csak hogy ne legyek teljesen kiszámítható), és pont az történt, amitől tartottam: ott porosodtak a szép fémdobozukban több, mint egy hétig, és még arra se tudtam rávenni magam, hogy a legegyszerűbb, árnyékolós-gömbrajzolós tutorialba belevágjak, egészen péntek estéig.

Végre volt egy kis időm olyan portréval haladni, ami belemerülősebb (ez az eredeti fotó), és olyan lett a végeredmény is, ami tényleg tetszik, és érzem magamhoz képest a fejlődést: 

...ami feldobott annyira, hogy ez után még belekezdjek a szenes témába is- igen, minden szénporos lett, és még a grafitnál is vacakolósabb műfajnak tűnik, de ha megtanulom az alaptechnikát, hátha tudok majd sötétebb feketéket és jobb kontrasztot elérni vele. Egyelőre úgy tűnik, beválik, hogy kisebb, kevésbé részletes rajzokat csinálok, de rendszereseb gyakorlok, kicsit gyorsabb is lettem, és egyre jobban megvan a hasonlóság, néha már az arckifejezést is sikerül jól elkapni. 

Define flirting

View this post on Instagram

A post shared by @nincsbuntudatom on Jul 2, 2020 at 9:24am PDT

Nagyon szeretem a Nincs bűntudatom insta-oldalt, van csomó minden, amire lelkesen bólogatok (és persze csomó minden, ami pont az ellentéte annak, amit gondolok, de ezért működik ennyire jól), a mai "Flörtölök másokkal is, mert kell a visszaigazolás" viszont elgondolkodtatott- nem vagyok biztos benne, hogy egyáltalán tudom, hogy kell flörtölni (a klasszikus értelemben biztos nem- ha szimpi egy idegen pasi, akkor biztos, hogy lefagyok és képtelen leszek normálisan kommunikálni), ettől függetlenül ha az ember 10+ éve párkapcsolatban él, akkor közben azért belefut néhány olyan esetbe, ahol lehet érezni azt, hogy más körülmények közt meglenne a szikra (én valószínűleg ilyen szempontból is fura vagyok, mert nettó két kivételtől eltekintve soha senkit nem éreztem fizikailag vonzónak, akivel nem beszéltem és nem voltunk egy hullámhosszon; ha viszont igen, akkor onnantól a külső nagyjából mindegy is). Az ebbe a kategóriába tartó emberekkel se viselkedek másképp, mint mondjuk a közeli barátaimmal, de kevésbé cenzúrázom magam, merek közvetlenebb-spontánabb lenni; és nekem arról kell a visszaigazolás, hogy igen, megvan az összekacsintás, a közös hangsúlyok, a jobb megértés, mint a többséggel (ami nem feltétlenül önbizalomnövelő vagy szól rólam egyáltalán, de ettől még fel tudja dobni a napomat). 

B. viszont az, aki vadidegenekkel is simán tud beszélgetést kezdeni, általában extra aranyos, nagyon odafigyel egy vadidegen bolti eladóra is, és pont a jó kérdéseket teszi fel; és régebben, amikor kevésbé voltam jóban magammal és biztos kettőnkben, akkor könnyű volt az összes ilyet flörtölésnek venni, ami nagyon kiborított. Azt hittem, túl vagyok már rajta, de úgy tűnik, az ilyenek bármikor vissza tudnak térni, amikor rossz passzban vagyok- ez a helyzet legalább annyira szól rólam és az én értelmezésemről, mint róla (ha eleve azt feltételezem, hogy a másik lány vonzóbb nálam, és B. viselkedése csak aláhúzza ezt, akkor sokkal rosszabbul élem meg, mint ha épp rendben vagyok magammal, és egyáltalán bele se megyek semmilyen összehasonlításba).