 |
| Min An, Pexels |
Most megint összezsúfolódott két (és fél) napba a szociális életem, és nagyon kontrasztos volt a két különböző élmény. Érdekes, de vannak olyan emberek, akikben egyáltalán nem tükröződik vissza belőlem semmi, az a típus, akinek teljesen lényegtelen, hogy rajta kívül van valaki más is a beszélgetésben, csak egy sima felület kell, ahová mehetnek a gondolatai, és lehet érezni, hogy amikor nem ő beszél, csak arra vár, hogy mikor csaphat le a levegővételnyi szünetre és folytathassa a monológot. Nagyon fárasztó, ritka kivételekkel- sok ember van tele érdekes gondolatokkal, de a legritkább esetben ők azok, akik a legerősebb hang egy társaságban.
Nagyon könnyű és nagyjából ösztönös ilyenkor magamat hibáztatni, mélyen belém ivódott a "társaság középpontja=jó, csendes és zárkózott=rossz" kettősség, hogy velem nem stimmel valami, ha nem tudok kapcsolódni a nagy hangon előadott sztorik sorához, és azért nem figyelnek rám, mert nem vagyok elég érdekes, nekem kell változnom. (Ezért nehéz úgy felnőni, hogy az extrovertált az alapbeállítás... egyébént van egy olyan introvertált-extrovertált elméletem, hogy az extrók sokkal kevesebb időt töltenek a saját fejükbe ragadva és a helyzetet analizálva, ami kellemes lehet, de rajtuk látok őszinte értetlenséget a legtöbbször akkor is, ha valaki teljesen másként gondolkodik vagy viselkedik, mint ők.)
Aztán néha jön egy olyan fröccsözős nyáreste, mint a tegnapi is, amikor nem kell sem ugrálva és integetve kikövetelni a figyelmet, sem a sarokba szorulva láthatatlannak érezni magam, és bár órákon át tart a beszélgetés, nem lefáradok, hanem töltődök tőle. Figyelnek rám, látják, hogy milyen vagyok, értik az árnyalatait is annak, amit mondok, anélkül, hogy magyarázkodnom kellene. Rendszeres időközönként annyira kell egy ilyen is, hogy kicsit megnyugtasson arról, hogy mégiscsak van értelme néha kimenni a biztonságos kis szobámból a többi ember közé.
Nagyon klasszul megfogalmaztad, milyen az, amikor beszélget valakivel az ember, és a másikból sugárzik, hogy nem figyel, hiába tesz úgy. Most eszembe is jutott pár emberke. Lehet, hogy az ilyenek magányosak, és csak beszélni vágynak, nem hallgatni másokat...?
VálaszTörlésPersze, simán lehet, csak olyan fura, hogy nem zavarja őket az, hogy ez nem egy igazi beszélgetés, vagy hogy a másik felet nem érdekli/túl sok/fárasztó neki végighallgatni (az egyik ilyen ismerősömön látom, hogy a saját magáról alkotott kép nem annyira passzol össze azzal, ahogy a külvilág látja őt, szóval simán lehet, hogy fel se tűnik neki, vagy az ő belső szempontjából ez így teljesen rendben van, csak így ha visszajelzek neki bármit is, akkor értetlenség és elutasítás a reakció.)
TörlésAkár az is lehet, hogy mindenáron próbálják elkerülni a kínos csendet, ami egy nagyon rossz spirálhoz vezet, mert ilyen esetekben egyre csendesebb és csendesebb leszek azzal arányosan, amennyire a másik fél belelendül a monológba.
Nekem a feletteseim ilyenek, totál elég nekik, ha rájuk nézek, miközben dumálnak, és mióta ez feltűnt, meg se próbálok megszólalni, csak nézem őket, és közben arra gondolok, milyen önimádó emberek, és közben kicsit se érzem magam kínosan, amiért hallgatok, mert ha meg is próbálok közbeszólni, úgyis csak megemelik a hangjukat jelezvén, hogy kussoljak tovább. Hát, vannak ilyen emberek... Ha ez nekik így jó... Nem sok mély kapcsijuk lehet az életben.
TörlésJaj, felettesekkel extra nehéz lehet, ott még a hatalmi dinamika is bekavar (én is próbálkoztam amúgy ilyenekkel, hogy ha *semmit* nem reagálok, mennyi idő után tűnik fel nekik... de nem szokott.)
Törlés