Amikor nagyjából minden ott van a helyén

Nathan Dumlao, Unsplash

A tegnapi blogposzt írása közben éreztem, hogy nem annyira tudom megfogalmazni, ami a fejemben van- ez mindig is így volt, azon is dolgozok egy ideje, hogy egyáltalán tudatosítsam, hogy mi is az a konkrét érzés és hogy került oda (az érzékenység hátránya, hogy szivacsszerűen magamba szívok bármit, ezért próbálok olyan tartalmat fogyasztani, amiről tudom, hogy nem szeretnék majd utána napokig eltűnni egy takaró alatt, de még így is sokszor átveszem mások negatív érzéseit úgy, hogy csak utólag tűnik fel). Van ez a “You are the sky. Everything else is just the weather.” -idézet, és nagyon sokáig a saját hangulatom tényleg olyan volt, mint az időjárás- jött és ment, nem feltétlenül láttam mögötte a kiváltó okokat, és nem is tudtam rá hatással lenni, néha pont minden rendben és összeáll, néha bármit is csináltam, nem és nem tudtam összeszedni magam, hiába vannak rendben körülöttem a körülmények, én szét voltam esve, és nem tudtam se értékelni, se élvezni. 

Sokáig nem tudtam, mire van igazán szükségem, csak rutinból csináltam, amit mindig is csináltam, és csodálkoztam, hogy mégse lett jobb semmi. Mióta az életem nagyobb darabjai rendbejöttek, több terem és energiám van erre odafigyelni és kísérletezni saját magamon- megtanultam, hogy néha olyasmitől leszek rendben, ami adott pillanatban nem tűnik túl jó ötletnek (valamiért az "ülök a kanapén egész nap, túlzásba viszem a netezést és a Netflixet és megeszem az összes snacket, amit csak találok" inkább tűnik öngondoskodásnak, mint a "meditálok öt percet, lemegyek futni, aztán leülök egy könyvvel, és tényleg elmerülök benne", pedig a kettőből csak az egyik ér bármit is). 

Részben kapcsolódik, hogy az elmúlt pár évben sokat olvastam a szégyenről, hogy mennyi negatív dologért ez a felelős, amit akár magamban, akár másokban látok- miután elkezdtem nagyon erősen koncentrálni arra, ahogy narrálom a körülöttem és benne történő eseményeket, néha el tudtam kapni, mennyire gonosz és türelmetlen vagyok magammal, mennyire magam hibáztatom mindenért, és mennyire folyamatosan hasonlítok minden egyes pillanatot egy elképzelt tökéleteshez, amihez képest persze mindig túl kevés és rossz, amit az adott helyzetben teszek vagy nem teszek. Utólag, miután észrevettem, hogy ez történik, már nyilvánvaló, de előtte ez egyáltalán nem volt tudatos, viszont mindig ott futott a háttérben. Sajnos attól, hogy rájöttem, még nem múlt el, de néha már át tudom hangolni magam pozitívabbra és elfogadóbbra- valami ilyesmi lenne a cél.