Scream and shout

Pixabay, Pexels

A felnőtté válás egyik legfurább (és leghasznosabb) része kilépni a családi mintákból, rájönni, hogy mennyiféle mód létezik még azon kívül, amiben felnőttünk- és ha nincs jó alap, akkor lehet új módszereket kipróbálni, másfajta életet építeni, másfajta szabályokkal. 

Nálunk viszonylag rendszeresek és drámaiak voltak a családi veszekedések különböző verziói (a szülők közti konfliktust figyelmen kívül hagyva is, ami egy mélyebb és súlyosabb téma). Csak gyűlt a feszültség, és amikor kirobbant, mindenkit maga alá temetett: egyre drámaibb dolgokat vágtunk egymás fejéhez, azon ment a verseny, kinek van inkább oka megsértődni a másikra, nem igazán hallgattuk meg, hogy miket mond a másik fél (vagy ha igen, akkor azért, hogy megtaláljuk az okot, az miért érvénytelen, és miért a mi sérelmünk az, ami tényleg számít), és nem volt feloldás, bocsánatkérés vagy lezárás, nem nagyon volt szokás elismerni, ha hibáztunk. 

Egy ideig az volt a megküzdési módom, hogy próbáltam jóvá válni ezekben a fajta vitákban (a legjobb érvekkel, a legmeggyőzőbb logikával és támadhatatlan szempontokkal), csak sokkal később jöttem rá, hogy akár teljesen ki is lehet hagyni őket, mert igazából nincsenek benne nyertesek. Rutinszerűek voltak, ezért nem nagyon éreztem, hogy egy ilyen robbanáskor mennyire meg tudok bántani másokat, csak a környezetem aránytalanul nagy reakciójából láttam, hogy éppen sikerült vele túllépnem egy határon, és olyan sérüléseket okozni, amik lassan múlnak el. 

Sok szempontból volt ártalmas, de az egyik legrosszabb, hogy gondolatban mennyiszer bezártam magam egy-egy konfliktusba, hányszor végigjátszottam magamban, hogy mit mondanék, mivel zúznám porrá a másikat, mire mit reagálnék (és persze közben csak egyre felháborodottabb lettem), anélkül, hogy a valóságban bármi is történt volna. És amikor történt, legtöbbször a másik fél, ha nem családtagokról volt szó, kihátrált az egészből, feltartott kézzel elismerte, hogy igen, persze, jogos, igazam van - és utána nem változtatott semmin. Ez az a pont, ahol ez a módszer használhatatlanná válik: persze lehet ugyanazokat a veszekedéseket újrajátszani, de semmilyen következménye nem lesz, nem szűnik meg az (az én szempontomból jogos, de valószínűleg alaposan túlreagált) probléma, ami kiváltotta. Csak feladni lehet, és vagy elfogadni a helyzetet a problémával együtt (de ha eljutottam arra a pontra, hogy veszekedést kezdjek róla, akkor valószínűleg már nagyon elegem van a másik félből), vagy megszakítani a kapcsolatot. 

Ez a lezárás felszabadító tud lenni- de csak akkor, ha fejben is el tudom engedni a konfliktust, nem folytatom tovább a vitákat gondolatban, nem próbálok valami olyasmit elvárni a másik féltől, amit biztos, hogy nem fogok megkapni tőle. Ha csak egy lépés egy játszmában ("nem reagáltál, amikor kiborultam, de erre már kénytelen leszel"), csalódás lesz a vége, mert legtöbbször a kizárt fél nem fog elkezdeni tenni olyasmiért, ami már korábban se volt annyira fontos neki, csak csendben elfogadja, hogy így alakult. Nem lesz dráma, nem lesz feloldás, nem lesz változás. 

Vannak olyan kapcsolatok, amiket nem akarok feladni, és ahol tudok kísérletezni azzal, hogy ha az ilyen veszekedések nem, akkor mi működik, hogy lehet a másik felé jelezni valamit, ami probléma, anélkül, hogy feltétlenül indulatokat vinnénk bele, mi az, amiért már érdemes szólni, és hogy lehet jól lereagálni azt, ha a másik félnek van problémája velem, mit tudok tenni, ha megbántottam valakit, hogyan vegyem figyelembe a saját határaimat, érzéseimet, és hogy hangoljam össze a többiekével. Kicsit ijesztő térkép és irányjelzők nélkül átkanyarodni egy teljesen új terepre, de amiben biztos vagyok, hogy szükségem van valami újra, mert az eddigi nem működött.