 |
| Judah Guttmann, Unsplash |
Több, mint 3 hónapja itthon vagyok, mostanra kezd összeállni, hogy tudok dolgozni a hálószobából is hosszabb távon- szerencsére a munkahelyem teljesen ránk bízza, bemegyünk-e, és ha igen, mikor, azt csinálunk, amit akarunk, az volt a gond, hogy nem nagyon tudtam eldönteni, mit akarok.
Az első pár hét még inkább a túlélésről, alkalmazkodásról és raktározásról szólt, szinte folyamatos itthonüléssel és aggódással - munka szempontjából nem ez volt a leghatékonyabb időszakom, de szerintem senkinek; szerencsére nem voltak durván határidős projektek, a napi apróságokkal pedig haladtam, ahogy tudtam. A midenféle betervezett kreatív projekttel is addig jutottam, hogy felvásároltam az összes ragasztóstiftet és normálisabb vázlatfüzetet, ami csak az utamba került, hogy utána ott porosodjanak a fiókban hetekig, mert egyszerűen nem tudtam koncentrálni.
Utána a következő pár hétben, kb. májustól kezdtem ráérezni az itthonlét előnyeire, elkezdtem reggelente sportolni, meg vagy öt új kreatív hobbit, és úgy tűnt, bármeddig tudnám ezt folytatni. A félévváltással együtt a munkahelyemen megterveztük a következő időszakra a céljaimat, és nem hittem volna, de visszakaptam a lendületemet, elkezdtem bevállalni nehezebb feladatokat is, és kicsit nőtt az önbizalmam. Aztán ahogy közeledett a nyár, úgy lettem egyre nyugtalanabb, munkaidőben és azon kívül is, kezdett ugyanolyannak tűnni minden napom, és csak azt láttam, hogy milyen korlátok vannak körülöttem, a jó oldalát egyre kevésbé.
Szerencsére csak egy nap kellett hozzá az irodában, hogy nyilvánvaló legyen, mennyivel jobb dolgom van, amikor nem kell reggelente időre elkészülnöm, belefér egy zumba és zuhany, mielőtt elkezdeném a munkát (oké, a légkondi hiánya miatt nem annyira könnyű sportolni az amúgy is túlmelegedett szobában, de mindig is szerettem arról álmodozni, hogy egyszer elvonulok valami tengerparti táborba, ahol zumbával indítjuk a napot, és ez már egész közel áll hozzá); ha ahhoz van kedvem, süthetek egy bonyolult quiche-t ebédre, és frissen meg is ehetem; nem beszél hozzám a Munkatársam, Aki Folyton Beszél (aki részben a What We Do in the Shadows-ból Colin Robinson, részben Sheldon a Big Bang-ből ... igen, sok időm volt mostanában sorozatokat nézni, tudom); és nem kell végtelen meetingeken udvariasan érdeklődő arcot vágnom.
Érdekes, mert azt sejtettem, hogy a nagyon durván határidős feladatoknál jobb, ha itthon vagyok, és akár már reggel 8-tól a gép előtt ülhetek, és fel se kell kelnem előle, amíg kész nem vagyok a tervezett dolgokkal, senki nem zökkent ki, senki nem lassít le, én se saját magam, és kicsit megszűnik a külvilág; a másokkal közös, ötletelős feladatok viszont egészen pontosan ugyanannyira működnek és ugyanolyan lelkesítőek vagy lehúzóak, mint az irodában személyesen voltak (a tudásmegosztás a designerünkkel most is mindig feldob, a tervezések meg ugyanúgy a végtelenbe húzódnak és körbe-körbe haladnak, csak most egy képernyőt bámulunk egymás egyre megviseltebb arca helyett).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése