Take up space

Noémi Macavei-Katócz, Unsplash

Nagyon sokáig egyáltalán nem szólaltam meg a meetingeken. Sőt, már egyetemen is szenvedtem az órai aktivitást, kérdéseket és kommenteket elváró órákon- egyrészt már annyira hozzászoktam az egyirányú, kapcsolódási pont és kommunikáció nélküli oktatáshoz, hogy nem tudtam váltani, másrészt mindig is utáltam több ember előtt beszélni, és még a kisebb gyakorlatokon is 15-20-an voltunk minimum, úgyhogy ilyenkor teljesen lefagytam, és nem jutott eszembe semmi, amit hozzá tudnék tenni.

Sokáig ugyanez volt a munkahelyen is, a mostanira volt szükség hozzá (meg arra, hogy az első csapatom után, ahová nagyon nem illettem, átkerüljek egy olyanba, ahol mindenki csendesebb egy kicsit), hogy finoman elkezdjem tesztelni a határaimat. Szükség is van rá, itt sok a csapatszintű és 2-3 fős közös tervezés is, és ha felmerül valami durva probléma, akkor többen ülünk a kód felett, és közösen gondolkodva próbáljuk kibogozni. Ezek alatt jutottam el onnan, hogy ötletem sincs, mi történik, odáig, hogy követni tudom a folyamatot, akár hozzátenni vagy új irányba terelni is (de ehhez szükség volt egy olyan szakmai vezetőre, akivel megvolt az összhang, és ahol nem féltem, hogy idiótának fog nézni, ha nem a megfelelő kérdést teszem fel). 

Ha azzal az alapgondolattal ültem a megbeszéléseken, hogy "mondanom kell valamit, milyen ciki, hogy mindenki más mennyivel többet beszél" (és ez volt a gyakoribb), akkor biztosan leblokkoltam, viszont ha ezt elengedtem, és hátrahúzódtam egy csendes megfigyelői szerepbe, akkor előbb-utóbb eszembe jutottak olyasmik, amiket érdemes volt bedobni- néha sokat segített, néha lesöpörték és továbbléptek. 
(Plusz volt egy nagy áttörés, amikor a nagyfőnök összegyűjtötte a csapatunat egy terembe, látszólag hogy kiderítse, mi a gond, igazából inkább azért, hogy meggyőzzön róla minket, nincs gond, csak szerintünk. Ott volt egy pont, amikor egyvalakin kívül, aki így is a konfliktus "arca" volt, az, aki eddig is leginkább kiállt a csapatért, senki nem mert megszólalni- szóval beszálltam én is, pedig nagyon nem akartam, nagyon félelmetes volt, és nem is feltétlenül sikerült átadni, amit mondani szerettem volna, de felszabadító volt, hogy egyáltalán megpróbáltam). 

Eddig nagyon szép a történet íve, akár happy end is lehetne, de persze semmi nem ilyen egyszerű. Még mindig visszacsúszok néha a régi túlaggódós-lefagyós vonalra, de ami még nagyobb probléma, hogy a közvetlen munkatársam általában meg van győződve róla, hogy az ő ötlete A Helyes Megoldás (és sokat beszél és jól érvel, sokszor teljesen out of the box megoldást hoz, amire senki más nem gondol, cikcakkban gondolkodik, amit nehéz követni, és nem nagyon lehet meggyőzni dolgokról). Volt pár konfliktus, amibe beleálltam, de mostanában sokszor inkább bele se kezdek, hagyom, hogy ő legyen a leghangosabb, és nem annyira találom a pontot, ahol be tudnék kapcsolódni, anélkül, hogy vita lenne belőle.

Tegnap, csak mert hétfő volt és túl sok kávét ittam és tele voltam energiával, kipróbáltam egy új stratégiát: előre felkészültem a tervezésre, konkrét kérdésekkel, és ahogy belekezdtünk, rögtön elloptam a mikrofont, és addig nem nagyon hagytam szóhoz jutni a srácot, amíg végig nem mentünk az én pontjaimon- utána persze ő is sorra került, de így már nagyon régóta először úgy éreztem, hogy volt értelme ott lennem (és jól össze is állt a feladat, amiről szó volt). Hülye érzés volt ennyire előtérbe lépni, de működött, és ha nem is fogom tudni mindig megcsinálni, de legalább ez is egy eszköz, amit használhatok.