the skin you're in

Joshua Coleman, Unsplash

Nem tudom, a testkép- és ezzel összefüggő önbizalom-témában még mindig tele vagyok kérdésekkel, de Vanille posztja miatt elindultak bennem a gondolatok, és kommentnek valószínűleg hosszú lenne, szóval...

Nagyon sokáig volt bennem egy ingerült, türelmetlen, felsőbbrendű belső hang, aki különösen akkor volt hangos, amikor nagyon magam alatt voltam (annyira megszoktam a jelenlétét, hogy nem is tudatosult jóóó sokáig). Ugyanezeket a köröket futottam, mint Vanille, és ugyanígy nem láttam a kiutat.

Annyi alapfeltételezésem volt ezzel a témával kapcsolatban- amik szintén, mint az önostorozó belső hang, sose lettek kihangosítva, talán mert akkor látványosabb lett volna, hogy mennyire durvák:
- lefogyni nem nehéz, nem igényel semmi extrát, bárki képes rá, csak én nem

- a mostani csak egy átmeneti állapot, most szörnyen nézek ki, de ez csak az "előtte" fotó, bármikor tudnom kellene rajta egyik napról a másikra változtatni

- "létezik "a" szépségideál, és ha nem vagyok én is pontosan olyan, akkor értéktelen vagyok, nincsenek árnyalatok

- ... és a klasszikus "ha lefogyok, minden instant jó lesz, szivárványok és naplementék, az majd megold mindent"

Aztán elkezdtem ezzel kicsit tudatosabban is foglalkozni, ami elég sokáig tartott, és nem egy kész, lekerekített folyamat (mert persze ennek is úgy mentem neki, hogy vártam a filmmontázst, aminek a végén megvilágosodott *és* vékony leszek, lehetőleg két hét alatt és véglegesen). 

Egyrészt, az egyértelművé vált, hogy én nem vagyok az a típus, mint Anna, bármennyire is azt gondolom, hogy így kellene lennie, ez a "normális": ha éppen minden zen körülöttem, és minden rendben van, jó az életem, nem húznak le problémák, akkor viszonylag szinten marad a súlyom különösebb odafigyelés nélkül is, de két hétnyi édességevős-étterembe beülős-sörözős "elegem van a világból"-időszak teljesen le tudja nullázni, és újra elkezdenek jönni a pluszkilók. És az is megvan, hogy hogy tudom ezt visszafordítani (és elég nagy önbizalmat ad, hogy már sikeresen végigcsináltam, de ki is akadok magamra, hogy ez nem egy végleges megoldás, hanem újra és újra hozzá kell nyúlnom): ha fogyni akarok, ha *tényleg* gond van és változtatnom kell, akkor nincs más választásom, arra az időszakra ez a prioritás. 

Nem tudok extra hobbikra koncentrálni, eköré kell szerveznem a szabadidőmet, az az első, hogy sportolok, és minden mást azután csinálok, ha ez pipa; igenis írom a kalóriákat, és nincs "csak egy extra vacsi" vagy "csak most az egyszer"-sütievés. Ez átmeneti, de ha nem szigorítom meg, akkor nem is fog történni semmi. 

És ebből talán nem az a tanulság, hogy ha bárki más is követi pontosan ezt a módszert, akkor eredményei lesznek, hanem érdemes eldobni az "ennek nyilvánvalónak kellene lennie, van a fogyásra jó módszer, csak én vagyok béna és gyenge, és nekem nem megy"-alapelvet, és elkezdeni mélyre ásni abban, hogy neked mik a motivációid és mik a módszerek, amik beválnak- valószínűleg sok mindent ki kell próbálni ahhoz, hogy legyen egy, ami hatékony, de biztos, hogy időt és energiát kell fordítani egyrészt a kísérletezésre, másrészt a megvalósításra is. 

Ja, és nem lett a vége sem óriási megvilágosodás, sem egy tökéketes, vagy akár csak karcsú test (de az enyém, és már sokkal reálisabb elvárásaim vannak vele szemben). A legnagyobb dolog, amit ettől az úttól kaptam, az az, hogy elmúlt a szörnyű önostorozós, bőr alatt homokként viszkető "nem vagyok rendben így, rossz az egész testem, értéktelen vagyok"-érzés, ami végigkísérte a kamaszkoromat és a huszonéveim elejét. Sokszor még most se hozok tudatos életmód-döntéseket, de amiket csinálok, azoktól boldogabb leszek: azért kérek ebédre salátát, mert tényleg azt szeretnék, azért nem eszek cukrot, mert tudom, hogy kikészíti a szervezetem, azért futok reggel félálomban és forróságban is, mert tudom, hogy az egész napomat feldobja az a pár kör.