Loop

 

Jason Leung, Unsplash

Ez a hetem tulajdonképpen az előző ismétlődése, egy kicsit szürkébben, egy kicsit kevesebb lelkesedéssel, ugyanúgy várom a csütörtököt- és most már ugyanúgy nem lehetek 100%-ig biztos benne, hogy csütörtökön le is zárul a bölcsességfog-történet (de azért eléggé reménykedek benne). 

Ma azért picit meg tudtam szökni a fejemből, még az esőbe is kimerészkedtem, itthon levest főzünk, meg almát a reggeli zabkására, és napi öt teát iszok- tökéletesen zen, bekuckózós őszi hangulat lenne, ha... ha végre a másik oldalán lennék ennek. 

headache

 

Ma négy énekóra volt- az utolsónak percekkel ezelőtt lett vége (közben max. hangerőn ment a death metal a kisszobában, szerintem ezek után indokolt.) Tegnap este derült ki, hogy a fogorvos mégse vállalja a bölcsességfogam, keressek egy szájsebészt. Nem ez a kedvenc hetem.  

Scattered

Nem tudok nem a bölcsességfogamra gondolni, de... holnap az alaktalan félelem legalább kap egy konkrét körvonalat. Megint beleszerettem egy Inktober-rajzba ugyanannál a lánynál, akinél már az előző tetoválásom is így talált meg. Ma egy kivételével mindenki bement az irodába a csapatból- persze, nem volt kötelező, de azért durva, hogy tavasszal fel se merült a személyes találkozás, mostanra meg mintha senkit nem érdekelne az egyre durvább helyzet. Nem működök túl jó hatásfokon, de legalább fejben kicsit kevésbé pörgök bele a "mi lesz, ha"-szorongásspirálokba. Megdupláztam a töltőtollas portrék számát, de ez most nem tetszik annyira, mint az előző. 

Helló, hétfő

 

Olyan jól belejöttem a blogírásba mostanában, hogy nem akarom elveszteni a lendületet, még ha ez azzal is jár együtt, hogy ha illusztrációt akarok, továbbítanom kell saját laptopról emailben, aztán telefonon Slacken átdobni magamank, és onnan beilleszteni- március óta ez az első "normál" munkanap, amit nem otthon töltök, és kicsit szét is vagyok esve miatta, szürreális volt reggel időben elindulni, és még az is feldob, hogy éppen egy másik íróasztalnál ülök, mint az elmúlt ~140 munkanapon (lakás-szittelek tesómnál, és várom a kéményseprőket). 

Tegnap vettünk egy nagy levegőt, és beszéltünk a szomszéd énektanárral- nagyon-nagyon régóta esedékes lett volna, de könnyebb volt otthon passzív-agresszíven kiakadni azon, hogy minden hétvégén, ünnepnapon és este/délután a skálázását kell hallgatnunk a papírvékony falon át, és szép fokozatosan egyre későbbre és későbbre csúszik az órák vége. Szóval most átcsengettünk, aztán megint és megint, és legalább túl vagyunk rajta- nem sok értelme volt, szerinte vasárnap este 9-kor még teljesen normális, hogy hangosan énekel (meg amúgy is, miért nem bulizni készülünk éppen...), *nagyon* sokszor elmondtuk nagyon rövid időn belül, hogy mennyire zavaró, de nem úgy tűnt, hogy lesz változás. 

Utána elég pocsékul éreztem magam, mintha a mi érveléstechnikánkon múlt volna, hogy mennyire nem értette a szempontjainkat, pedig amennyit lehetett, egyelőre megtettünk, és csak rosszabb lett volna, ha  halogatjuk a szemtől szembe konfrontációt, és tovább nő a feszültség (ami fura, hogy mi minden egyes beszélgetését és telefonhívását kristálytisztán halljuk, neki hogy nem hallatszik át semmi a mi oldalunkról?). Nem tudom, mi lesz belőle, nagyon nem szeretnék másik albérletet vadászni, de az se oké, hogy nonstop otthon vagyunk, és a kettőből az egyik szobát nem tudjuk használni, mert folyamatos a zaj.

Mindegy, új hét, új lendület, válogathatok, hogy a bölcsességfog-műtét miatt parázok (T-3 nap...), vagy amiatt, hogy mennyire felkészületlennek érzem magam az egy hét múlva induló kódolós projekthez, esetleg amiatt, hogy az óriási pörgés miatt a munkában mikor felejtek el vagy hagyok ki valami fontosat, de akár végre megpróbálhatnék picit optimistábban is hozzáállni, és

- örülni annak, hogy csütörtök délutánra túl leszek egy olyan fogorvos-körön, amit nagyjából 10 éve halogatok, és ami elkerülhetetlen

- élvezni, hogy kipróbálhatok majd valami teljesen újat- ha nem is vagyok/leszek benne profi, ezt a projektben résztvevő többi ember is pontosan tudja, és biztos, hogy akkor fogok a legtöbbet tanulni, ha már élesben kell csinálnom

Lomtalanítás

 

Sebastian Bjune, Unsplash

A karantén egyik legnagyobb előnye eddig, hogy nagyobb lett a csend körülöttem, és így olyan gondolataimat is el tudom csípni, amik eddig tökéletesen a háttérben maradtak, de meghatározták azt, hogy érzem magam. Azokon a napokon, amikor mennem kellett az irodába, alkalmazkodni egész nap, kapkodni, ügyintézni, nem maradt energiám arra, hogy kihangosítsam azt, ami közben folyamatosan ott volt bennem, most viszont sokkal nagyobb a nyugi, sokkal kevesebb az intéznivaló, és tudok magamra figyelni úgy, ahogy tíz munkatárs vagy egy kupac vadidegen mellett képtelen lennék. 

Olyan helyzetekben, ahol az automatikus reakcióm az, hogy magamat hibáztatom (csak azért nem tudok kedves és együttérző lenni mindig és mindenkivel, mert nem vagyok elég jó ember, azért nem segítek olyannak, akinek egyszerűen már nem bírok többet, mert nem vagyok elég önzetlen, azért nem haladok a kódolással, mert nem értek hozzá, és túl buta vagyok, hogy átlássam), most hátra tudok lépni egy kicsit, és csak elgondolkodni azon, hogy miért is csinálom. Már azzal, hogy elengedem a hibáztatást, és próbálom megérteni, is sokkal kevésbé frusztráló és önbizalomromboló minden ilyen alkalom (amíg tudatosan kell rá figyelnem, egy kicsit fárasztó is, de hátha idővel már ez lesz a természetes).
Azzal, hogy kihangosítom az (egyébként általában teljesíthetetlen és abszurd) elvárásokat magam felé, könnyebb őket lecserélni valami olyanra, amivel előre tudok lépni, és nem csak magamat bántom vele, ugyanazokba a felesleges körökbe beleragadva.

Így visszanézve olyan, mintha egy picike lakást telezsúfoltam volna végtelen mennyiségű lommal, amit kerülgetnem kell, amik körbevesznek és csapdába ejtenek, de annyira megszoktam azt, hogy mindig is ott voltak, hogy fel se merült, szükségem van-e rájuk egyáltalán. A jó része az, hogy most már egyre jobban kezdenek körvonalazódni, és bár egyszerre nem tudok mindent kihajítani és nulláról kezdeni, azért egy-egy ilyen negatív berögződést már elkezdtem átalakítani, és minél jobb leszek benne, annál könnyebb lesz a dolgom a maradékkal. 

Ink...

 

...tober már valószínűleg nem lesz belőle, pedig azért messziről és óvatosan gondolkodtam rajta (ez és ez is mennyire jó lista, de sokkal jobban elő kellett volna készítenem, ha tényleg komolyan végig akartam volna csinálni). Annyit azért ma kísérleteztem, hogy milyen a töltőtollal arcot rajzolni, és... tetszik. Sokkal jobban, mint eddig bármi, amit összehoztam, és ami nem grafit. Ott is van azért haladás (igen, imádom az előtte-utána képeket), ez a "hónapok óta minden nap próbálok vele legalább egy kicsit haladni"-projekt (egyik) eredménye:

Körvonalazódik

 

Nem tudom, hogy min múlik, most mintha megint visszakaptam volna az ihletet az art journalhoz, vagy legalábbis több oldalt raktam össze az elmúlt egy hétben, mint nyáron összesen- kicsit berozsdásodtam, nem feltétlenül tetszik is, amit csinálok, de ez (is) egy napló, a pillanatnyi gondolataimat biztos, hogy tükrözi, ha nem is forradalmi újdonság vagy vizuálisan tökéletes. 

Tegnap este kicsit ráparáztam arra, amiből aztán inkább sima megfázás lett, és nem valami komolyabb, de mindenképp jel, hogy óvatosabban kell bánnom magammal, és hogy nagyobb volt a terhelés mostanában, mint amennyit éreztem belőle; nem fogom tudni figyelmen kívül hagyni ezeket a rossz érzéseket, mert úgyis utolérnek. 

Csak hogy ne felejtsem el, meg mert ezek a napok inkább nyűgösek és túlélősek, mint bármi mások, egy gyors lista arról, amit szerettem:

- zöldségleves+szendvics ebédre

- két délután is kimerészkedtem a külvilágba, egy papírbolt (vettem egy töltőtollat, és azóta legszívesebben kézzel írnék tele teljes füzeteket) és egy zöldésges letudva, lett alapanyagom az almáspitéhez és a palacsintához, amit terveztem a hétre

- megjöttek a 70-es évekből szárrmazó Ifjúsági Magazinok (szuper kollázs-alapanyag)

- esténként tea és társas B.-vel (Sushi Go!-ban még mindig én vagyok a jobb)