Fell in love with a bridge

 

Korodi Luca: Hidak

Mióta idén bevezettük, hogy minden hónapban elmegyünk legalább egy kiállításra, szép óvatosan kezdem kitapasztalni, hogy mihez tudok jobban kapcsolódni (bár a Miró-múzeumot eddig semmi nem múlta felül), és mi az, amire nehéz ráhangolódni (a fotókiállítások eddig kevésbé működtek, mint a festmények, és összességében elég sok "meh" volt, viszont aki kedvenc lett, az nagyon).

Szerencsére Aba-Novák Vilmos festményei ugyanúgy tetszenek B.-nek is, mint nekem, bár ő sem az a kategória, akitől csak úgy ki tudnánk akasztani egy képet a tévé fölé (múltkor fél szemmel figyeltük egy galéria árverési árait, és azt hiszem, a közeljövőben még nem mi leszünk az célközönség), de lehet printeket is venni egy-két képéről, és így mégiscsak bekerülhetett a lakásba, ha nem is eredetiben. Ez viszont elindított egy újradekorálási hullámot, és most Aba-Novák kompatibilis képeket keresgélek egy nagy, 90*60-as keretbe (eredetileg egy lekaparható világtérkép volt benne, de ettől amúgy is meg akartunk szabadulni, nagyon depresszív egy ekkora felületen látni, hogy a világnak mekkora részére be se tettük még a lábunkat, és nem is biztos, hogy fogjuk). A Society6-en végtelenül nagy a kínálat (és nem igazán lehet jól szűrni őket, úgyhogy egy örökkévalóság volt végignézni), de onnan is van egy jelölt; a fenti Korodi Luca-kép viszont tökéletes lenne (... az árát leszámítva). Keresgélés közben jött szembe a YoungArt, ami sokkal-sokkal megfizethetőbb, de itt még nem sikerült beleszeretni semmibe - egyelőre nem adom fel, lehet, hogy körülnézek majd a belvárosban, hátha csak úgy szembejön egy menő poszter. 

Write-only

 

Pavan Trikutam, Unsplash

Nagyon fura hétvégém volt - többször is utolért a szorongás, és hiába csináltam olyasmit, ami papíron fel kellett volna, hogy dobjon, csak üresebbnek éreztem magam tőle (pl. végre találkoztunk élőben a kétgyerekes-külvárosi barátainkkal, nagyjából egy év után, és iszonyúan berozsdásodtunk és/vagy le vagyunk merülve kollektíven és egyenként is, és csak sokkal jobban hiányzott emiatt az az időszak, amikor heti egyszer fixen összefutottunk, és volt egy összetartó közös hobbink), viszont megcsináltam valami olyasmit, amitől nagyon tartottam, és elképesztően nehéznek hittem, vasárnap mégis szinte erőfeszítés nélkül ment: egy napra csak, de teljesen elengedtem a social médiát, híreket, blogokat- minden online tartalomfogyasztást (ami kényelmetlenül nagy részét tette már ki a napjaimnak, és ehhez képest nem adott sok pozitívat, inkább csak betöltött egy űrt, amivel nem akartam szembenézni).
Így volt egy teljes délutánom a felgyűlt 2024-es fotók kollázsokba rendezgetésére, és kicsit félelmetes, hogy hány klassz pillanatot feleljtettem el amúgy szinte teljesen, csak azért, mert az itt-és-mostban nem az igazi (már a múlt heti autózós-erdős képeket is jó volt látni, és így azért könnyebb tudatosítani, hogy a szenvedős júniusnak is megvoltak a maga pillanatai).

Azt hittem, most hétfőn, amikor a munka miatt egyébként is gép előtt ülök, vissza is csúszok majd a régi mintákba, de eddig egyetlen, gondolkodás nélkül megnyitott és azonnal vissza is zárt Redditet leszámítva jó vagyok, meglátom, meddig tart a teljes lenullázás, és közben gondolkodok rajta, hogy hosszú távon mit és hogyan szeretnék visszaengedni belőle. Mondjuk annyi segít, vagy legalábbis tereli a fókuszomat, hogy az évek óta tartó hullámzóan feszült, de annyira-azért-nem-szörnyű kapcsolatban anyával most visszacsúsztam oda, hogy hajnalban azért forgolódok álmatlanul, mert az ő megoldhatatlan problémáira próbálok kitalálni valami előremozdító megoldást (miután ezerszer tudatosítottam újra és újra, hogy ez az ő élete és felelőssége), így adok még egy kört az Emotionally Immature Parents-könyveknek (legalább amíg találok egy jó pszichológust), nem is azért, hogy ezt a konkrét helyzetet kezeljem, bár az se lenne rossz, hanem mert úgy tűnik, igazából még nem engedtem el az "én fogom megmenteni a szüleimet"-fantáziát, pedig már többször is azt hittem.

June recap

 

Markus Spiske, Unsplash

Többször és többféleképpen is nekifutottam már annak, hogy írjak arról, mivel telt a június hátralevő része, de már én is unok ezen rágódni, szóval rövidített verzió: új tetoválás miatti aggódás- nulla sport- túl meleg-nyűglődés a lakásban. Kicsit elengem van már belőle, hogy ha visszagondolok az elmúlt pár nyárra, akkor az egyik legintenzívebb emlék, hogy csak ülünk itthon a forróságban, és várjuk, hogy vége legyen- most nem akartam, hogy az egész lendületes kezdet után visszacsússzunk ugyanide, úgyhogy múlt pénteken bedobtam B.-nek, hogy menjünk le Visegrádra legalább egy napra (ő is teljesen szét volt esve a melegtől és a nemalvástól, de a légkondis, hűvös hotelszoba gondolata szerencsére meggyőző volt). Az pedig csak bónusz, hogy autóbérléskor véletlenül sikerült lecsapni egy cabrióra, úgyhogy az évek óta tervezett "nyáron a Dunakanyarban az erdei utakon lehúzott tetővel autózás" pont is kipipálva, és pont annyira klassz, mint ahogy előtte gondoltuk.

Mielőtt elhagytuk Pestet, még gyorsan benéztünk az and your stories pop-up vásárba, mert szerettem volna végigszagálszni az új nyári illataikat, két gyertyát végül el is hoztunk, bár nem azt, amit előre terveztem (a kinézett helyett a Yuzu-eucalyptus lett a kedvenc), és utána azt terveztük, hogy a BLKN-ban ebédelünk Szentendrén, de az történt, ami a 2021-es pécsi nyaralás óta talán egyszer sem: hiába volt papíron (google maps-en) nyitva a hely, és social medián is teljes a csend, mégis zárva voltak, mindenféle kiírás vagy plusz infó nélkül. Még nagyobb lett volna a csalódás, ha a random kiválasztott, velük szembeni helyen nem főznek elképesztően jól (az avokádó toast és a quesadilla is tökéletes volt). Utána már csak le kellett autóznunk a kedvenc visegrádi hotelünkhöz, üdvözölni a hotelmacskát (aki az árnyékba húzódva nézett rosszallóan), és bezuhanni a 24 fokra hűtött szobába. Szerettem volna délután sétálni egyet a parkerdőben, de mindketten beájultunk, és csak vacsira tértünk magunkhoz, úgyhogy ettünk egy pizzát, fél szemmel figyeltük a focimeccseket, aztán menekültünk is vissza a légkondiba (bár estére már odakint is egész vállalható volt a hőmérséklet, főleg az erdőhöz közel). 

Nehéz volt másnap hazaindulni (az erdei útból dupláztunk is, annyira nem volt kedvünk még visszamenni a városba), de így azért határozottan kisimultabban zártuk a hónapot, és biztos, hogy ismételünk még, ha visszajön a forróság.ut

Korfu

 

Kevesebb, mint egy hónap telt el azóta (2-án este repültünk oda), de kezd egyre távolabb kerülni a korfui nyaralás emléke, úgyhogy írok róla még most, amíg fel tudom idézni a kisebb részleteket is (és legalább egy kicsit nyáribbá teszem ezt a random munkanap-hétfőt is).

Peach junkie

LuAnn Hunt, Unsplash

Az elmúlt pár nyáron abból is éreztem az elrohanó időt és a túlélős hétköznapokat, hogy hiába imádom az ilyenkor megjelenő gyümölcsöket (főleg az epret), csak egyszer-kétszer tudtam venni, mire szinte észrevétlenül el is tűntek a környékbeli zöldségesektől, és tudomásul kellett vennem, hogy megint várhatok a felbukkanásukra majdnem egy évet (de amúgy nagyjából ugyanez történik még egy csomó olyasmivel, ami a tényleg át/megélt nyarat jelképezi a fejemben, strandra is csak egyszer-kétszer tudok eljutni, és máris itt a szeptember; a grillezéseket/szalonnasütéseket/Velencei-tavi kirándulásokat is csak tervezgetjük és elhalasztjuk.)

Idén valamennyivel jobb a helyzet, már májusban tényleg rengeteg epret ettem (és megtaláltam a legfinomabbakat az Pancs termelői piacán), de ezzel együtt is kicsit elszomorított, hogy ugyanúgy váratlanul, egyik pillanatról a másikra ért véget a szezon - most viszont szinte azonnal túl is léptem az őszibarackra, ami gyerekkoromban az egyik kedvenc gyümölcsöm volt, az elmúlt ~10 évben viszont  valamiért eszembe se jutott. Kétnaponta visszajárok a zöldségesünkhöz készletet feltölteni, megtaláltam online a legjobb hámozási módszert (ami még így is vacakolós, de az íze miatt még a baracklétől ragadós konyhát is vállalom), ez kerül a mindennapi reggeli zabkásámra, és hétévégére már barackos galette-et tervezgetek. Nem mondom, hogy teljesen segített elmulasztani a nyaralás utáni szomorúságot (komolyan, van olyan, aki úgy jön haza egy külföldi útról, hogy "igen, ennyi tengerpart, újdonság, gyönyörű táj és kaland pont elég volt"?), de legalább áthidalja a napokat addig, amíg újra megtalálom az irányt.

Colour coded

Fejben még mindig nem értem haza, és nem sok motivációm van semmihez, ez a színgyűjtemény viszont olyasmi, amit már nyaralás közben tervezgettem - facebookon láttam, hogy Enikő, az Io's Shiny Watercolors készítője (már van tőle egy egyedi palettám, nem meglepő módon őszi fűszer-színekben) is épp Korfun van, és ő tette fel a kérdést, hogy miket látnánk szívesen egy Korfu-vízfestékben.
Engem pedig rögtön elkapott a lendület, mert színekből aztán bőven volt- már csak a virágok lilái, narancsai és rózsaszínjei alapján is össze lehetett volna rakni egy szuper kombinációt (a legtöbb macska egyébként nem ilyen szürke, hanem fehér alapon cirmos foltos, de ő volt a kedvencem).

Summer state of mind

 

Tegnap hajnalban hazaértünk, ma már dolgoznom is kell, de fejben ott ragadtam a tengerparton...

Majd írok részletesebben is a múlt hétről, de
- a villa, ahol megszálltunk, szuper volt (és ami fontos, bőven elég nagy 6 felnőttnek és egy egyévesnek ahhoz, hogy együtt és külön is tudjunk időt tölteni), a közeli tengerpart klassz és nyugis, a naplementék pedig extra gyönyörűek
- B. végig elég vacakul volt (hozott magával egy rejtélyes hasfájást, ami kb. pont addigra múlt el, mire indultunk haza), de ezzel együtt is tudtuk tartani az 1 nap pihi-1 nap kalandozás ritmust, amit terveztünk
- autó nélkül elképzelhetetlen lett volna az egész, de nagyon sokszor csak a szerencsén múlt, hogy megúsztuk karcolás nélkül, szörnyűek az utak, és nagyon durván vezetnek az itteniek
- életem legszebb tengerpartjain jártam