 |
| Pavan Trikutam, Unsplash |
Nagyon fura hétvégém volt - többször is utolért a szorongás, és hiába csináltam olyasmit, ami papíron fel kellett volna, hogy dobjon, csak üresebbnek éreztem magam tőle (pl. végre találkoztunk élőben a kétgyerekes-külvárosi barátainkkal, nagyjából egy év után, és iszonyúan berozsdásodtunk és/vagy le vagyunk merülve kollektíven és egyenként is, és csak sokkal jobban hiányzott emiatt az az időszak, amikor heti egyszer fixen összefutottunk, és volt egy összetartó közös hobbink), viszont megcsináltam valami olyasmit, amitől nagyon tartottam, és elképesztően nehéznek hittem, vasárnap mégis szinte erőfeszítés nélkül ment: egy napra csak, de teljesen elengedtem a social médiát, híreket, blogokat- minden online tartalomfogyasztást (ami kényelmetlenül nagy részét tette már ki a napjaimnak, és ehhez képest nem adott sok pozitívat, inkább csak betöltött egy űrt, amivel nem akartam szembenézni).
Így volt egy teljes délutánom a felgyűlt 2024-es fotók kollázsokba rendezgetésére, és kicsit félelmetes, hogy hány klassz pillanatot feleljtettem el amúgy szinte teljesen, csak azért, mert az itt-és-mostban nem az igazi (már a múlt heti autózós-erdős képeket is jó volt látni, és így azért könnyebb tudatosítani, hogy a szenvedős júniusnak is megvoltak a maga pillanatai).
Azt hittem, most hétfőn, amikor a munka miatt egyébként is gép előtt ülök, vissza is csúszok majd a régi mintákba, de eddig egyetlen, gondolkodás nélkül megnyitott és azonnal vissza is zárt Redditet leszámítva jó vagyok, meglátom, meddig tart a teljes lenullázás, és közben gondolkodok rajta, hogy hosszú távon mit és hogyan szeretnék visszaengedni belőle. Mondjuk annyi segít, vagy legalábbis tereli a fókuszomat, hogy az évek óta tartó hullámzóan feszült, de annyira-azért-nem-szörnyű kapcsolatban anyával most visszacsúsztam oda, hogy hajnalban azért forgolódok álmatlanul, mert az ő megoldhatatlan problémáira próbálok kitalálni valami előremozdító megoldást (miután ezerszer tudatosítottam újra és újra, hogy ez az ő élete és felelőssége), így adok még egy kört az Emotionally Immature Parents-könyveknek (legalább amíg találok egy jó pszichológust), nem is azért, hogy ezt a konkrét helyzetet kezeljem, bár az se lenne rossz, hanem mert úgy tűnik, igazából még nem engedtem el az "én fogom megmenteni a szüleimet"-fantáziát, pedig már többször is azt hittem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése