Weirdo

A szombat estének egy egészen furcsa verzióját sikerült ma összehoznom- nem volt meg a napi lépésszám, szóval irány a futópad, és közben szólt tesóm, hogy TescoDisco-stream van megint (mindig szombaton van, mindig elfelejtem), és miközben a nappalink sarkában sétáltam egy helyben, a maxra felhangosított Black Keys-nek meg Fran Palermónak azért csak sikerült elérnie, hogy már *majdnem* az A38-as hajón érezzem magam, valami párhuzamos valóságban, sörrel a kezemben, emberekkel körülvéve...

Most pedig kezdődik a RHCP-karantén-parti Youtube-on- senki nem mondhatja, hogy nem küzdök keményen az illúzió fenntartásáért. 

Endless Nameless

 

Már hétvégén se volt túl jó kedvem, de akkor még ki tudtam magam mozdítani belőle, ami viszont teljesen odacsapott, az B. második oltása után történt (amin szerencsére teljesen simán túlvan, csak kicsit ki tudta faggatni a háziorvost- és hát az a rendszer, hogy nincs rendszer, nem látják előre, ki mikor jön, teljes a káosz. Szuper). Szóval reménykedhetek itt szép csendben, hogy sorra kerülök belátható időn belül, de minek.. és hát így egy év után most van az a pont, hogy bár objektíven semmi nem változott, tudom, hogy mennyire szerencsés vagyok a körülményeim nagy része miatt, tudom, hogy eddig is bírtam/megldottam/kitaláltam/alkalmazkodtam, de akkor is, most szeretnék odavágni mindent, és menekülni a jól kitaposott napi rutinjaimból, mert végtelenül unalmas és klausztrofób és szorongató. 

Figyelemterelés

Charly Pn, Unsplash

Tegnap délután nagyjából elviselhetetlen volt a bezártság (igazából aznap már volt egy nagyon izgalmas utunk a Spar-ba, szóval nem is az a gond, hogy fizikailag nem jutok ki, hanem hogy úgy éreztem, semmit, de semmit nem tudok tervezgetni/várni/változtatni a napi szokásos, ezerszer végigcsinált itthonülős rutinon kívül), ezért aztán amikor ma elkezdtem vágyakozóan nézni a napsütést, B. felvetette, hogy igyunk egy kávét valamelyik környékbeli padon- ez se annyira extrém, de a mászkálás, a pici darabka normális vasárnap délután és a rengeteg koffein a cold brew-ban visszaadta a lendületem valamennyire. Azóta már újra a kanapén ülök, de megtaláltam ezeket a kérdéseket Sieglinde-nél, és a megválaszolásuk jó módszernek tűnik a maradék energia levezetésére. 

This Week

 

Denny Müller, Unsplash

Klassz dolgok, amik ezen a héten történtek:

- az egyik kollázsomat retweetelte az előadó (... vagy inkább az asszisztens, aki a twitter-accountot viszi, de akkor is!), akinek a dalszövegét használtam hozzá
- B.-nek megvan a második oltás-időpontja is (...és remélhetőleg ki tudja faggatni a háziorvost, hogy nekem mik az esélyeim)
- elkezdődött a Taskmaster új évada
- James McAvoy a Great British Bake Off-ban pont olyan szuper volt, mint amire számítani lehetett

- a hét minden napján rajzoltam (reggel kicsit korábban kell kelnem miatta, de 8-tól 9-ig van egy nagyon klassz elmélyülős időszak, ami így pont belefér), befejeztem két olyan arcot, ami már november óta félkész volt, és kezd alakulni a portré+art journal-koncepció is (viszont hétvégén adtam magamnak vele egy kis szünetet, 100 napos projekt ide vagy oda, most nagyon jót tett lazítani és a saját tempómhoz igazodni)
- nem akarom elkiabálni, de a héten nem volt egy énekóra sem (újrakezdte pár hete, kizárólagosan hétvégén, szóval problémáztunk kicsit a főbérlőnél, és talán, talán működött)
- már kevesebb, mint 1%-ra vagyok a kitűzött testzsírszázaléktól, és 34 napja folyamatosan töltöm a Kalóriabázist, amire kb. 2012 óta nem volt példa
- Via írt egy szuper blogbejegyzést és csinált egy podcast-részt is "kedvesnek lenni magaddal"-témakörben, ami miatt én is elkezdtem összeszedni a saját listámat- ezerszer jobban állok, mint pár éve, de azért még vannak területek, ahol lehetnék türelmesebb

Csak mert...

 ... ez kivételesen tényleg olyan lett, amilyennek szerettem volna. Remélhetőleg jó előjel, hogy ez az új füzetem első oldala...

Pure luck

 

Van egy kedvenc pixeles-homokórás nyakláncom, amit még Debrecenben vettem, szóval legalább 8-10 éves lehet, és bár csoda, hogy eddig is kihúzta, sajnos már nincs túl jó állapotban. Lepattogzott róla a festék itt-ott, kopott a lánc, és már komolyan elgondolkodtam rajta, hogy vállalható-e, többször is, de annyira szeretem, hogy nem volt szívem kiselejtezni (de hordani se nagyon).
Tegnap, amikor megünnepeltük tesóm sikeres saját-tréning-indítását, anya szokás szerint egy nagy zacskónyi ruhával állított be (a ruhaajándékozás az egyik fő szeretetnyelve, és emellett nagyon jó a stílusa is, bár néha nem fedi le teljesen a miénket), többek közt egy pont ugyanolyan homokórás nyakláccal, csak lényegesen jobb állapotban- amikor én vettem az eredetit, neki is megtetszett, csak valószínűleg utána nem sokszor használta.

Mindenesetre most van egy újjászületett homokórás nyakláncom, és csak emiatt döntöttem úgy, hogy a szokásos köntös helyett rendesen felöltözök már a reggeli első meetingre, ami óriási mázli, mert bár soha nem szoktunk kamerát kapcsolni, most kezdett az új vezető, és ha már élőben nem tudunk összefutni vele, megegyeztünk benne, hogy legalább kameraképpel együtt mutatkozunk be (volt szó róla még múlt csütörtök körül, de nyilván teljesen elfelejtettem).
Ez a nap eddig lényegesen jobb, mint lehetett volna, azzal együtt is, hogy végre rendesen visszakanyarodtam a rajzoláshoz (kíváncsi voltam, mennyit felejtettem, úgyhogy legalább egy arcot be akartam fejezni), és azóta legszívesebben minden mást hagynék, és grafitceruzával a kezemben tölteném az egész napot. Egész használható lett a végeredmény, már csak azt kell kitalálnom, hogy a 100 napos art journal-kihívással hogy mixelem össze... 

On my plate

Jon Tyson, Unsplash

Most szép csendben az egészséges életmód+testzsírszázalék-csökkentés vált a fő projektemmé (nem én választok feladatot, a feladat választ engem), főleg, mert már régóta küzdök ezzel kisebb-nagyobb intenzitással (és ez az a pont, hogy fogalmam sincs, mit írtam már róla, úgyhogy gyors visszaolvasás következik). Most az okosmérleggel lett egy nagyon objektív mérőszámom arra, hogy min és mennyit szeretnék változtatni (volt olyan időszak, amikor a testsúlyomat se mértem, sikerült is megközelíteni a 70 kilót viszonylag gyorsan, ami a 156 centimmel már elég húzós, úgyhogy levontam a tanulságot, és pár hetente, de azért ránéztem, merre is mozdult a szám), és ez valahogy segít elmozdítani a hangsúlyt onnan, hogy "velem nem stimmel valami, szörnyű így a testem", oda, hogy "most épp 39.5 az a szám, aminek 35-nek kellene lennie, nézzük meg, hogy lehetne elérni". 

Azzal együtt, hogy lett egy objektív célom, lett egy nagyon jó eszközöm is a Tiny Habits-el, most ezt használom a könyvbeli feladatok kipróbálásához- kis, fenntartható lépések, önostorozás helyett rugalmasság és következetesség, ha valami nem működik/túl nehéz, akkor módosítani, kisebbre és egyszerűbbre venni a feladatot, de nem elengedni. Az eredmények eddig: 27 napja mindennap írom a napi étkezéseket Kalóriabázison (eddig egyszer sikerült komolyabban fogynom, akkor is így, csak akkor még a kilók számára figyeltem egyedül, a testösszetételre nem, és ez trükkösebb); mínusz 3 kilónál és mínusz 3.3% testzsírnál tartok (most 36.2, és legalább 35-ig szeretném levinni). Amin könnyebb volt változtatni, azt megcsináltam, most jönnek a gondolkodósabb részek:
- ha a napi bevitt kalória stimmel, a testzsírszázalék mégis makacsul marad ugyanott, akkor hogy tudok játszani az arányokkal (és milyen sport az, amit szeretek csinálni, és segít ebben is- a futás és a kick-box mindenképp marad, de mellette most a HIIT-et próbálgatom)
- ha akaraterőből tudok viszonylag keveset enni, de érzem, hogy nem tesz jót, és hosszú távon nem fenntartható, akkor hogy tudom úgy csinálni, hogy lassabb, de stabil legyen a fogyás (ez egy nagyon szuper bejegyzés a témában, és jó volt sorstársakról olvasni)

A Tiny Habits egyébként nagyon sokat segít, nemcsak a konkrét megvalósításban, hanem a nézőpont-váltásban is: eddig ha egy ilyen új szokás, mint mondjuk a kalóriaszámolás, nem épült be, vagy magamat és a nulla akaraterőmet hibáztattam, vagy meggyőztem magam róla, hogy ez az egész nem is fontos, és teljesen elengedtem. Most kezdem megtalálni az alternatívát erre: minél hamarabb észrevenni + elismerni, ha valami az eredeti formájában nem működik, rájönni, min csúszik el, és min lehetne alakítani, hogy ha kisebb lépésben is, de megvalósuljon. Ezzel együtt értettem meg azt is, hogy eddig ha elkezdtem egy új jó szokást, mindig extrém módon csináltam- mert tudtam, hogy valószínűleg nem fog sokáig tartani a lendület, nem is feltételeztem, hogy pár hét vagy hónap múlva ugyanúgy meglesz még, ezért inkább rövid távon próbáltam valami eredményt elérni... legtöbbször sikertelenül. Most se csinálom még ezt az egészet annyira régóta, hogy azt mondhassam, átalakítottam ezt a mintát, de már vannak biztató jelek.

I Don't Feel Well

 

Vinyl Writer

Annyira ritka már, hogy történik valami konkrét időponthoz köthető, igazi eseménynek számító dolog, hogy a Pluralone Listening Party teljesen feldobta a péntekemet- oké, itthon ülök és zenét hallgatok, eddig csak a szokásos, de velem együtt pont ugyanakkor pont ugyanazt hallgatja még egy csomó másik ember, aki ugyanúgy rá van kattanva erre, twitteren háttérinfók Joshtól a dalokról, youtube-on chat közben... lehet, hogy az internet néha személytelennek tűnik, de ilyenkor nagyon tudom szeretni. 

Anniversary

Szombaton muszáj lesz majd valamilyen módon megemlékezni az alkalomról- akkor lesz egy éve, hogy elkezdődött az itthonülés. Azóta összesen kevesebb, mint tízszer jártam bent az irodában, egyszer sem BKV-ztam, minden napomat B.-vel töltöm, még szorosabban összezárva, mint eddig bármikor... ettől függetlenül nem egy egybefüggő massza az egész, vannak rétegei és korszakai, volt lazább, volt nehezebb, kilátástalan sodródás, és elmélyült, céltudatos haladás befelé. 

Nem mintha belátható közelségben lenne a vége, sőt... hiába próbálom egyáltalán elérni a háziorvosomat, esélytelen (biztos óriási az adminisztratív káosz ott is, de legalább rá akarok kérdezni, hogy az IR miatt van-e esélyem bekerülni a mostani körbe), bár az megnyugtató, hogy akikért a legjobban aggódtam, azok megkapták az oltást, az az optimizmus, amit emiatt éreztem pár hete, most már erőteljesen morzsolódik. Nagyon próbálok csak magam elé nézni, és az adott napra/hétre tervezni, akármilyen félelmetes is feladni a képzelt kontrollt; és kiélvezni azokat a pillanatokat, amikor fel tudok lélegezni egy kicsit. 

Amikor épp jobb

 

... az olyan apróságok miatt van, mint

- az új Platon Karataev-koncertvideó
- egy véletlenül talált podcast, amiben felbukkan az egyik kedvenc Instagram-pszichológusom (nem hittem volna, de ebben a kategóriában is bőven lehet találni ott tartalmat, és nagyon jók)
- a tökéletes kombináció: kismacska+rajzolás
- kipróbáltam, és ha nem is könnyű, kezd összeállni, hogy lehet színátmenetes linóprinteket csinálni, ezzel mindenképp fogok még kísérletezni
- tegnap eléggé romon voltam fizikailag is, de ma már jobb egy kicsit, és tudtam futni is

Now What

 

Simona Sergi, Unsplash

Vannak olyan hetek, mint a múlt hetem, amikor azt érzem, van valamennyi kontrollom, azokkal a dolgokkal foglalkozok, amikkel szeretnék, és viszonylag stabilnak tűnnek a körülmények (már amennyire ez lehetséges). És vannak olyan hetek, mint a mostani, amikor egyetlen telefonhívással kártyavárként borul a rendszer, és utána gyomorideg van meg tehetetlenség meg kiakadás. 

Próbálom kézben tartani, amit tudok, a szokások nagy része jön velem akkor is, ha fejben máshol járok, de akkor is nehéz most visszaállni a korábbi krízishelyzetes napról-napra-csak-a-következő-lépésre-koncentrálok módszertanra, pont, amikor már éreztem a lendületet valami többhöz. A rengeteg sport legalább segít, hogy kevésbé ragadjak a fejemben, és amennyire lehet, a hozzáállásommal egyensúlyozom ki azt a részt, amire semmi ráhatásom nincs, de... nem gondoltam volna, hogy mennyire könnyű visszacsúszni ide.